A távolból a szürke vulkanikus sziklapiramisok és az őket körülvevő kőfalak úgy néznek ki, mintha az anyatermészet saját kezűleg alkotta volna őket. A Cañada de La Virgen (Szűz Mária völgye), a mexikói középhegységben, San Miguel de Allende városától mintegy 30 mérföldre fekvő területen a kőformációk úgy illeszkedtek a száraz, kiszáradt tájba, akár egy kicsiny hegyvonulat.
De ahogy közelebb ér az utazó, nem lehet kétsége afelől, hogy ember alkotta ezeket a piramisokat. A legnagyobb piramis kemény, sötét sziklába vésett, egyforma lépcsőfokai nyilvánvalóan ügyes kőműves keze munkáját igényelték. A másik két, kisebb és kevésbé jól megőrzött piramison is hasonlóan félreérthetetlenül látszott az emberi kéz nyoma. A megkopott építményeket egy rég letűnt civilizáció emelte.
A helyiek már régóta tudtak a városukon kívüli romokról. Egyesek azt pletykálták, hogy a kőpiramisokba halott embereket temettek, míg mások elrejtett aranyról beszéltek. A sírásók kifosztották az építményeket, és még dinamittal is megpróbálták felrobbantani őket, de hogy találtak-e vagyont, arról nem maradt feljegyzés. Évszázadokig feltáratlanul maradt a lelőhely, így a világ számára San Miguel de Allendén kívül jórészt ismeretlen maradt, amíg egy mexikói régészcsoport a 2000-es évek elején mélyebb ásatásokat nem kezdett.
Titkos piramisok, rejtélyes építmények
Albert Coffee helyi antropológus, aki szintén segített az ásatásokban, 2011-ben kezdte el vezetni a régészet iránt érdeklődő látogatókat. „Ez a Tizenhárom égtáj háza, amelyet i.sz. 540 körül építettek az akkor itt élő emberek” – mondta a BBC újságírójának, miközben körbesétáltak a helyszínen. A legmagasabb piramisra mutatott, amelynek téglalap alakú alapja, lejtősek az oldalai és egy lépcső vezet fel a lapos, körülbelül 15 méter magas platform tetejére. „Ezt a tufakövet a közeli kőbányában”.
A két kisebb építményt, amelyek a Szél háza és a Leghosszabb éjszaka háza nevet kapták, ugyanebből az anyagból építették – tette hozzá. De hogy pontosan milyen ősi társadalom építette a helyet, az még a több mint két évtizedes ásatások után is nyitott kérdés marad. „Sok szempontból ez a hely még mindig rejtély, és folyamatosan meglep minket” – mondta Coffee. „Folyamatosan új információkat találunk.”
Annyit tudunk, hogy a Tizenhárom égtáj háza egy olyan templom volt, amelyet az ókorban létfontosságú feladatnak szenteltek: az időmérésnek.
Évszázadokkal ezelőtt az idő és az évszakok nyomon követése nem volt egyszerű feladat. Nem voltak órák és naptárak, ezért az emberek az égitestekre figyeltek, hogy tájékozottak legyenek – és minden bizonnyal azok is lehettek. Ironikus módon azonban az ő, saját történetük, elveszett az időben.
Nem mindennnapi anyagok: Kaktuszból ragasztó
A piramisok építésénél kifinomult építészeti technikákat és anyagokat használtak. A megszilárdult vulkáni hamuból képződött durva tufaköveket bányászták ki, és úgy helyezték el őket, hogy minden egyes darab segítse a többit a helyén maradni – ezt a módszert nevezik huesónak. És bár a piramisok ma durvának és igénytelennek tűnhetnek, Coffee elmagyarázta, hogy az eredeti építészek nem sajnálták az energiát, hogy szépek legyenek, és a homlokzatokat és lépcsőházakat olyan szépen csiszolt mészkővel díszítették, amelyet mérföldekről hoztak. „Két-három napot töltöttek a szállítással”- mondta.
A dekoratív mészkődarabok rögzítéséhez egy természetes ragasztóanyagot gyűjtöttek a nopal – a környéken termő tüskés körtekaktusz – leveleiből, és természetes ragasztóként használták. „Amikor a kaktuszleveleket felaprítjuk és vízben hagyjuk pihenni, másnapra ragadósak lesznek” – mondta Rossana Quiroz régész, a San Miguel de Allende-i Prehispán Csillagászati Múzeum igazgatója, és elmagyarázta, hogy valószínűleg ezt az eljárást használták az ősi építők. „Ha habarccsal keverjük össze, erősebb ragasztószerű anyagot kapunk” – tette hozzá.
Ezt az évszázados módszert még ma is használja a környéken élő őslakosok egy része, és Mexikóban az ökoépítésben is átvették. „Visszaszerezzük az ősi emberek tudását” – mondta Quiroz.