Szembenézni a fájdalommal
Schrammel Ivett pszichológustól, terapeutától megtudtuk, hogy ha egy személy lelkiállapota nem stabil, például depresszióval küzd, vagy aktuálisan több krízist él meg, ezáltal lelkileg túlterhelt, az jelentősen megnehezíti a gyászfeldolgozást.
– A belső gyászmunkát megkönnyíti, ha nem akarjuk elkerülni a veszteség feldolgozásával járó stresszt, fájdalmat, ha őszintén szembenézünk érzéseinkkel, ha őszintén tudunk beszélni róla, a gyászolónak pedig sokat segíthet a szilárd, valódi hit, a vallásosság, a közösség támogatása. A gyász mindig egyéni: van, aki az elvesztett személlyel közös terveket, vagy a másik álmait valósítja meg egyedül, a másik érdeklődési köre, hobbija iránt kezd maga is érdeklődni, vagy a közösen kialakított szokásokat, rituálékat tartja meg egymaga, így őrizve meg valamit a másik lényegéből a mindennapokban. A férfiak általában kevésbé keresik a társas támogatást, nehezebben beszélnek az érzéseikről, sokkal inkább egyedül szeretnék megoldani nehézségeiket, feldolgozni veszteségeiket. A gyerekek ugyanúgy megélik a gyászt, mint a felnőttek, esetükben nagyon fontos, hogy lehessen őszintén beszélni a történtekről, az érzésekről. A hallgatás, alakoskodás nem célravezető, bátran vállaljuk fel előttük érzéseinket, fájdalmunkat, ez segíti őket, hogy ők is megéljék a sajátjukat – hívta fel rá a figyelmet a szakember.
A belső gyászmunkát megkönnyíti, ha nem akarjuk elkerülni a veszteség feldolgozásával járó stresszt, fájdalmat, ha őszintén szembenézünk érzéseinkkel, ha őszintén tudunk beszélni róla. Segíti még a feldolgozást, talpraállást, ha aktív cselekvéssel foglaljuk el magunkat, sokan ilyenkor új hobbit kezdenek, új tanulmányokba vágnak bele, és gyakran átértékeli az ember egy ilyen veszteség után hogy mi fontos az életben és mi nem. Olvass még a témában
Régen a halált az élet természetes velejárójának tekintették, megvoltak a feldolgozást segítő rituálék, szorosabb érzelmi kötelékekben, nagyobb családokban, közösségekben éltek együtt az emberek és a meglévő rituálék valamint a társas támogatás megkönnyítette a feldolgozást.
– Sajnos mai társadalmunkban a halál tabutéma, nem szívesen beszélünk róla, ahogy az élet negatív történéseiről, negatív érzelmekről, betegségekről sem. A boldogság, egészség, fiatalság kultuszát éljük, szinte elvárás az állandó mosoly. Pedig az élet nemcsak napfényből áll, helye van az árnyéknak is, az öröm mellett a bánatnak, fájdalomnak, az egészség mellett a betegségnek, az élet mellett a halálnak. A legtöbben tehetetlennek érzik magukat, amikor környezetükben valakit ilyen veszteség ér. A segíteni akarás és a jó szándék megvan, de mintha az eszközök hiányoznának. Régen a halált az élet természetes velejárójának tekintették, megvoltak a feldolgozást segítő rituálék, szorosabb érzelmi kötelékekben, nagyobb családokban, közösségekben éltek együtt az emberek és a meglévő rituálék valamint a társas támogatás megkönnyítette a feldolgozást – magyarázta a terapeuta.
Súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők, életveszélyes állapotban lévők hozzátartozói már a halál bekövetkezte előtt sokat foglalkoznak a gyász gondolatával, megélik az úgynevezett anticipációs vagy megelőlegezett gyászt. A veszteségre való felkészülés, annak előzetes átélése sokat segíthet akkor, amikor valóban bekövetkezik a halál.
– A veszteség feldolgozása azt jelenti, hogy a személy emlékeiben, érzelmeiben az elhunyttal való kapcsolat belső képként úgy él tovább, hogy mellette képes a megfelelő életvitelre, képes újra örülni, meglátni az élet szépségeit, újra céljai vannak és képes ezek megvalósítására. Újra nyitottá válik a külvilágra, törődik társas kapcsolataival, megszűnnek a gyásszal összefüggő testi tünetei, a kilátástalanság érzése nélkül képes beszélni veszteségéről – fogalmazott Schrammel Ivett.
