Egyéb

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 9. rész – A herceg és egy csodás, szerelmes reggel

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 9. rész – A herceg és egy csodás, szerelmes reggel

Az átlagos hétköznapi reggelekből kilépve elhatároztam, hogy különlegessé teszem a napot. Ám a nap végére minden vágyamat, tervemet felül múltam… szokás szerint.

Úgy kívántam véghez vinni a különleges napot, hogy reggel, munkába menet, nem a megszokott útvonalat választom, hanem a váci Dunának partját. Már oda érni is izgalmas volt, mert egész úton azon gondolkoztam, vajon időben elindultam-e, hogy még a munkahelyemre is beérjek.

Szép reggel volt. Csend és nyugalom, Duna szag. Fény. Férfiakat láttam párban kocogni. Nőket is. Nylon zacsival a kezükben, procc kutyáik esetleges végtermékének felkutatása végett. Így mindjárt érthetővé vált, hogy miért kommandóznak gyors ütemben a harmatos fűben, szoknyában és derékszögben meghajolva. A kedves öreg hölgy, a Duna, csodálatosabb volt, mint valaha. Talán, mert agyam a zajos, forgalmas várost várta ingerként, de helyette csodát kapott, napfelkeltével és friss levegővel.

Mellbe vágott a tény, hogy kicsiny városunkban a kutyák, avagy a kutyára utaló magatartással rendelkező lények gazdái az unió intelligenciára apelláló elvárásai szerint, nem hagyják megszikkadni a kutyagumit, sajátjuknak tekintik azt, ahogy eltüntetésének problémáit is.

Csodálkozni is elfelejtettem, amikor egy, a napfényben ülő hajléktalant láttam az egyik pad előtt elhaladva, aki épp könyvet olvasott, nagy elmélyültséggel. Valóban a csodák reggele volt ez.

Nem csak városom embereinek furcsán felemelő, eddig nem tapasztalt viselkedése miatt. Azért is, mert szerelmes voltam. Ez nálam elég sokszor előfordul, de csak a heveny verziója ily szapora. Az akutnál kínlódni szoktam, mert annak egyik súlyos tünete a házasság. Nem sokkal azelőtt döbbentem rá a szerelem tényére, mégpedig úgy, hogy furcsán kezdtem el viselkedni. Ugyanis, a megszokottnál kicsit jobban élveztem az életet, az éltető levegő zamatát.

Szeretek szerelmes lenni, mert ez nem csak fizikailag tesz termékennyé, hanem gondolatilag is – mely kombináció igen ritka a nőknél. Úgy látszik, ezt az optimális duál állapotot a korral érdemeltem ki.

Szóval, boldog voltam, hiszen csendesen és vidáman sütött a nap, és én ennek részese lehettem, még a munkahelyi dzsungelharc előtt.

Aztán a nap, a munkaidő hozta magával saját problémáit, amit a reggeli séta élménye miatt olyan könnyen vettem, mint a levegőt. Egy darabig. Egészen addig, míg ébren maradás céljából be nem kaptam egy extra erős rágógumit. Gyerekkorom óta utálom a mentolt, mert permanensen túl kicsi a szájüregem ahhoz a nyálmennyiséghez képest, amit ez a csípős anyag kivált belőlem.

Hallgatnom kellett volna belső súgásomra a rágóval kapcsolatban, mely minden alkalommal, amikor kezembe veszek egy ilyen szörnyűséget, azt súgja: ne tedd! De tettem. Álmosságom letompította nyelési reflexeim gyors spontaneitását, miközben tovább rontottam túlélési esélyeimet azzal, hogy igyekeztem a munkámra figyelni. Nyáltermelésem indokolttá tette a nyelést, de sajnos sikerült a lehetetlen: a mentollal teli hatalmas nyálmennyiséget nem a nyelőcsövembe juttattam, hanem tüdőmbe szipkáztam. Igen furcsa, mélyen és süvítően hörgő hangokat kezdtem magamból kiadni. Deficites lettem levegőügyileg. Nagyon. A kilégzés még csak-csak ment valahogy, no de a belégzés…

Viszonylag higgadt léptekkel mentem ki az irodából, eközben marta a mentol a tüdőm, és minden oda vezető utat. Az erőlködéstől könnyek sajtolódtak ki szemem sarkából, és hogy ne legyen egyszerű, stílusos és elegáns megfulladnom, orrom is elkezdte termelni a híg nyálkát. Egyre rémisztőbb hangok hagyták el tüdőmet. Fiatal kolléganőm, miután többször is feltette a hiábavaló és kétségbeesett kérdést, hogy mi van, segítségért rohant.

Ott álltam tehát egyedül, hörögve, a ,,mikulásgyár” azaz, a játékraktár kellős közepén, a plüss polipok és plüss tigrisek élőhelyének félhomályában, és teljes erőből próbáltam felfejleszteni bőrlégzésemet. Az irodát és a raktárt elválasztó ajtóban megjelent álmaim férfija, én pedig szexisen hörögtem tovább, miközben életem külön bejáratú filmje, az, ami állítólag a halál előtt van, pörgött visszafelé. Olyan nagy bajban nem lehettem, mert még csak az aznapi csodás reggelig jutottam, és jó sokat éltem már, tehát biztos hosszú film lett volna.

Ám ekkor szólott hozzám az ajtóból A Férfi. Illetve nem szólott, csak megfontolt férfi módjára nyugtázta a helyzetet: Te jóóó ééég. Aztán pedig egy mozdulattal becsukta az ajtót az orrom előtt.

Kolléganőim ekkorra értek fel a megváltó vízzel, és nagyjából eddigre sikerült végre felköhögnöm tüdőmből a gyilkos mentolt. Természetesen a riadalom utáni röhögés és orrfújás is sokat javított a helyzeten. Minden kedélyállapot visszakerült nyugalmi helyzetébe, bár ez csekély vigasz volt ahhoz képest, hogy belegondoltam: ha ott, akkor meghalok, bekerülök a természetes szelekció nagykönyvébe, a Darwin-díjasok közé, akik saját hülyeségük által blamálva magukat, múltak ki.

Súlyosbította helyzetemet, hogy egyik kolléga megkért arra, hogy, ha van rá mód, azért maradjak másnapig élve, mert kellene jönni dolgozni.

Ezen felül más oknál fogva is emlékezetes maradt ez a nap. Rájöttem, hogy csak Hófehérke az, akit fuldoklása kapcsán és után, csókkal élesztget a herceg. Még akkor is, ha az ő torkában hónapokig rohadt az alma, az én szám pedig olyan mentolos volt, mint azelőtt még soha… Szóval, hercegek nem léteznek, csak szép, szerelmes reggelek.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást