Szép reggel volt. Csend és nyugalom, Duna szag. Fény. Férfiakat láttam párban kocogni. Nőket is. Nylon zacsival a kezükben, procc kutyáik esetleges végtermékének felkutatása végett. Így mindjárt érthetővé vált, hogy miért kommandóznak gyors ütemben a harmatos fűben, szoknyában és derékszögben meghajolva. A kedves öreg hölgy, a Duna, csodálatosabb volt, mint valaha. Talán, mert agyam a zajos, forgalmas várost várta ingerként, de helyette csodát kapott, napfelkeltével és friss levegővel.
Mellbe vágott a tény, hogy kicsiny városunkban a kutyák, avagy a kutyára utaló magatartással rendelkező lények gazdái az unió intelligenciára apelláló elvárásai szerint, nem hagyják megszikkadni a kutyagumit, sajátjuknak tekintik azt, ahogy eltüntetésének problémáit is.
Csodálkozni is elfelejtettem, amikor egy, a napfényben ülő hajléktalant láttam az egyik pad előtt elhaladva, aki épp könyvet olvasott, nagy elmélyültséggel. Valóban a csodák reggele volt ez. Olvass még a témában
Nem csak városom embereinek furcsán felemelő, eddig nem tapasztalt viselkedése miatt. Azért is, mert szerelmes voltam. Ez nálam elég sokszor előfordul, de csak a heveny verziója ily szapora. Az akutnál kínlódni szoktam, mert annak egyik súlyos tünete a házasság. Nem sokkal azelőtt döbbentem rá a szerelem tényére, mégpedig úgy, hogy furcsán kezdtem el viselkedni. Ugyanis, a megszokottnál kicsit jobban élveztem az életet, az éltető levegő zamatát.
