Van az a fajta nap, amikor reggel azt mondod magadnak, hogy kibírod, végigcsinálod, csak még ezt az egy dolgot intézd el, és utána majd pihensz. Aztán valahogy mindig jön még egy feladat, még egy üzenet, még valaki, aki számít rád. És mire észbe kapsz, végigdolgoztál egy teljes napot úgy, hogy közben saját magadnak egyetlen jó szót sem mondtál. Olyan ez, mintha mindig mindenki más lenne az első, te pedig csak akkor kerülsz sorra, ha marad egy kis idő. De persze ritkán marad.
Néha még azt sem engeded meg magadnak, hogy két percig hátradőlj és csak úgy legyél. Mert mindig van egy olyan hang a fejedben, ami azt suttogja, hogy „lesz erre idő később is”. Csak azt nem vesszük észre, hogy a „később” sokszor már túl késő. Hogy mire pihennünk kéne, egyszerűen kifogyunk az erőből. És pont akkor lenne a legnagyobb szükségünk arra a szeretetre, amit egész nap másoknak adunk.
Pedig ha őszinte vagy magaddal, ezekben a hétköznapi hőstettekben van a legtöbb erőd. Az, hogy felkelsz akkor is, amikor legszívesebben elbújnál a paplan alatt. Az, hogy viszed tovább a napot, még akkor is, ha belül kicsit szétesel. Olvass még a témában
Az, hogy másoknak adsz kedvességet, amikor épp neked lenne rá a legnagyobb szükséged. Ezt olyan könnyű természetesnek venni, pedig egyáltalán nem az.
Valahogy a saját teljesítményünket mindig kisebbre vesszük. Még akkor is, ha minden egyes nap bizonyítjuk magunknak, hogy elbírjuk. Ha egy barátod megosztaná veled ugyanezt, te biztosan azt mondanád neki, hogy büszke vagy rá, hogy milyen erős, hogy mennyi mindent megoldott már, és hogy ember legyen a talpán, aki így helytáll. De amikor saját magadról van szó, inkább legyintesz: „jó, jó… de ez még kevés”. Mintha a dicséret csak másoknak járna. Mintha te csak akkor érdemelnéd meg, ha előbb valami “nagyot” teszel le az asztalra. De őszintén: miért ne lehetne elég az is, amit ma tettél?
Mi lenne, ha mostantól nem hagynánk ezt annyiban? Nem kell nagy szavakat használni. Nem kell hatalmas célokat meghódítani ahhoz, hogy megállj egy pillanatra. Elég egyetlen gondolat, amit magad felé fordítasz. Elég azt mondani: „Szép munka volt. Ma tényleg mindent megtettél.” És ha épp fáradt vagy, túlterhelt, széthullott, akkor pláne: „Ma is megcsináltad. Ez már önmagában elég.”
És tudod mi a legszebb? Hogy nem kell mindig erősnek lenned ahhoz, hogy büszke lehess magadra.
Néha a legnagyobb bátorság az, ha beismered, hogy elfáradtál. Ha mersz segítséget kérni. Ha mersz megállni és nem rohanni tovább csak azért, mert „kell”.
A kedvesség, amit mások felé gondolkodás nélkül adsz, te magad is megérdemled.
Tudom, néha nehezebb saját magunkat szeretni, mint bárki mást. Könnyebb másokat ünnepelni, mint felismerni, hogy mi is megérdemeljük az ünneplést. De gondolj bele, az az erő, amivel minden reggel újra kezded, az az empátia, amit másoknak adsz, és az a bátorság, ami akkor is visz előre, amikor legszívesebben megállnál, mind benned van.
Nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy megdicsérd magad. Elég jelen lenni. Elég próbálkozni. Elég tovább menni. Szóval kérdezd meg magadtól még egyszer. Dicsérted magad mostanában vagy megint csak másokra jutott időd? Ha az utóbbi történt, akkor ma legyen az a nap, amikor te is adsz magadnak egy kis szeretetet. Mert hidd el, nagyon is rászolgáltál.
