A gyógyulás útja
Fogtam az összes transzgenerációs – plusz személyes – traumámat és elmentem vele egy terapeutához, akivel egy év alatt akkora javulást értünk el, hogy ő maga mondta, hogy szerinte nem is kell járnom hozzá többet, csak akkor ha úgy érzem, szükségem van rá.
Ésszel
Úgy nőttem fel, hogy én voltam a „problémás gyerek”, mint annakidején apám. A nővérei illedelmes jótanulók voltak, apa pedig egy igazi „rossz gyerek”, a tanárok rémálma. Én butagyereknek lettem kikiáltva, mert nem olvastam jól, csúnyán írtam és rossz volt a helyesírásom.
Valójában apám csak hiperaktív volt, akit sportolni kellett volna járatni, hogy levezesse a felesleges energiáit, mert élénk kisfiúként nem tudott a padban ülni naphosszat. Nálam egyértelmű, hogy nem vagyok hülye, csak diszlexiás. Olvass még a témában
Sátrazás kisgyerekkel: életre szóló élmény, vagy közös családi trauma?
„Mit tegyek, ha pasik nélkül boldogabb vagyok…?” Negyven felett sok nő jár ebben a cipőben
A kevesebb több: mégsem használ a szépségednek, ha sok fehérjét fogyasztasz?
„Azt hittem, barátok vagyunk, de így is csak a bugyimba akart kerülni” – Házas férfiak és az ő barátságaik
Amikor felmerültek az első tanulási nehézségek a lányomnál, egyből elvittem szakemberhez, ahol kiderült, hogy ADHD-s, de a megfelelő odafigyeléssel ez olyan szinten volt kezelhető, hogy felvették a jogi egyetemre. Ő nem úgy nőtt fel, mint én és apám, hogy kudarcnak lett kikiáltva és semmi segítséget nem kapott.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
