A legidősebb lánygyermek
Legidősebb gyermekként és unokaként – pláne lányként – mindig úgy éreztem, hogy nekem kell a kisebbeknek példát mutatnom. Tetszett ez a szerep és akkoriban még élveztem is. Senki nem erőltette rám, én akartam mindig 100 százalék felett teljesíteni, mert a kiválóságot a „jósággal” azonosítottam.
Azt hittem, csak akkor fognak szeretni, ha mindenben kimagaslom, mintha csak akkor lennék szerethető, ha kiérdemlem az eredményeimmel. Egészen 42 éves koromig éltem a „tökéletes” életet, majd elváltam és ezt hatalmas kudarcként éltem meg. Ez volt az első dolog az életemben, ami nem sikerült mert bármit tettem, nem tudtam megmenteni a házasságomat.
Aztán teltek a hónapok és óvatosan rájöttem, hogy egyre jobban érzem magam egyedül. Kiderült, hogy a válásom nem átok volt, hanem áldás. Onnantól kezdve kezdtem el levetni a saját magam által magamra tekert láncaimat és azóta mintha egyre könnyebb lennék. Olvass még a témában
Már nem írok teendő-listát, nincs lelkiismeret-furdalásom ha délben kelek hétvégén és akkor sem, ha nem ugrom mindenkinek az első szóra. Lemegyek vásárolni smink nélkül és nem tragédia, ha a lakásban nincs minden az élére állítva. Idén pedig új szintre léptem az ünnepekkel kapcsolatban: közöltem mindenkivel, hogy nem főzök karácsonyi menüt sőt, még ajándékot venni sem vagyok hajlandó, mert pihenni akarok.
