Kormeghatározás a radiokarbonos módszerrel
A tudósok már a 20. század közepén észrevették a szén-14 jelenlétében mérhető kiugrást, de évtizedekbe telt, mire rájöttek, hogy a megemelkedett szintek hasznosak lehetnek. Az 1950-es évektől kezdve használták a szén-14-et paleolitikus maradványok vagy ősi szövegek datálására, de ez a radioaktív bomlásán alapult – ez az úgynevezett radiokarbonos kormeghatározás. Az izotóp instabil: 5730 éves felezési idővel lassan bomlik nitrogénné. Így amikor például egy neandervölgyi meghalt, a csontjaiban és fogaiban lévő szén-14 mennyisége fokozatosan csökkenni kezdett. Ha megmérjük a csökkenés mértékét, és máris megvan a neandervölgyi halálának időpontja.
A radiokarbonos kormeghatározás azonban az izotóp lassú bomlási sebessége miatt általában 300 évnél idősebb mintákra korlátozódik. Ha ennél fiatalabb maradvány vagy tárgy korát kell meghatározni, akkor a szén-14 még nem bomlott le eléggé a pontos dátum meghatározásához. A közelmúltbeli kormeghatározást tovább zavarja, hogy az emberiség az ipari forradalom óta további CO2-t juttatott a légkörbe – ez az úgynevezett Suess-hatás.
A századforduló táján azonban a kutatók rájöttek, hogy a bombatüske segítségével a szén-14-et másképp is felhasználhatják – és ami döntő fontosságú, ez lehetővé teszi az elmúlt 70-80 éven belüli kormeghatározást.
Az 1950-es évekbeli csúcsérték óta az izotóp szintje a természetben (és az emberekben) fokozatosan csökkent. A tudósok ezért a vizsgálatok óta elemezni tudják a szén-14 arányát bármely szerves anyagban, amely anyagcseréje során a szenet is felhasználta. Egy-két éves pontossággal meg is tudják határozni azt az ablakot, amelyben a szén-14 keletkezett. Ez pedig a természettudományoktól kezdve az igazságügyi szakértők munkáján át számos területen hasznos lehet. Így az atombomba kísérletek különös módon valami jót is hagytak maguk után. Olvass még a témában
