Egyesek számára a nyugdíjba vonulás választása biztos és egyértelmű, vágyott döntés. Mások viszont gondolni sem akarnak a „boldog, nyugdíjas évekre”…
A nyugdíj időszakára alapvetően egy lassú, kiegyensúlyozott és jól megérdemelt állapotként tekintünk. Azonban nem mindenki választja a nyugdíjat: van, hogy egészségügyi válság miatt kényszerül valaki nyugdíjba menni, esetleg egyéb tényezők játszottak szerepet abban, hogy nem önszántából hagyta ott a dolgos munkaéveket.
Ezek mindegyikével kézen fogva jár a stressz és akkor is megnehezítheti az átmenetet, ha az illető egyébként szeretett volna majd egyszer nyugdíjas lenni. Hát még akkor, ha nem…
Mindenkiben ellentmondásos érzések keveregnek
Nem mindenki utálja a munkáját, sokan élvezik a napi rutinjukat, szeretnek dolgozni, kedvelik a kollégáikat és nem utolsó sorban a jövedelmüket.
Katherine King klinikai pszichológus Psychology Today-en publikált cikke szerint teljesen normális, ha ebben a helyzetben szomorúságot, bánatot érzünk, de még a rémülettel sincsen semmi gond. A legtöbb ember, amikor maga elé képzel egy tipikus életpályát, akkor a nyugdíj az egyik utolsó átmenet. Nem meglepő tehát, hogy sokakban felmerül a gondolat, hogy ez életük vége is egyben, legalábbis nagy lépéssel közelebb kerültek a halálhoz.
Katherine szerint sokan vannak azok is, akik magát a nyugdíjat örömmel fogadják.
Még élvezik is az első heteket, a sok pihenést, a nappali lustálkodást, vagy, hogy végre bármikor hódolhatnak a hobbijuknak. Aztán egy idő után ez már nem ad akkora löketet, amekkorát vártunk tőle – éppolyan, mint egy túl hosszúra nyúlt nyaralás.
Ezt az érzelmi kavalkádot szép lassan felváltja az unalom, a magány és a céltalan várakozás, rosszabb esetben a haszontalanság érzése.
De vannak olyanok is, akik elnyomják érzelmeiket és beletemetkeznek valamibe. A cél az, hogy értékesnek, elfoglaltnak érezzék magukat, hogy ne is jusson idejük gondolkozni. Talán mondani sem kell, ez is kimerítő és záros időn belül fenntarthatatlan állapothoz vezet.
Katherine King klinikai pszichológus Psychology Today-en publikált cikke szerint teljesen normális, ha ebben a helyzetben szomorúságot, bánatot érzünk, de még a rémülettel sincsen semmi gond. A legtöbb ember, amikor maga elé képzel egy tipikus életpályát, akkor a nyugdíj az egyik utolsó átmenet. Nem meglepő tehát, hogy sokakban felmerül a gondolat, hogy ez életük vége is egyben, legalábbis nagy lépéssel közelebb kerültek a halálhoz.
Katherine szerint sokan vannak azok is, akik magát a nyugdíjat örömmel fogadják.
Még élvezik is az első heteket, a sok pihenést, a nappali lustálkodást, vagy, hogy végre bármikor hódolhatnak a hobbijuknak. Aztán egy idő után ez már nem ad akkora löketet, amekkorát vártunk tőle – éppolyan, mint egy túl hosszúra nyúlt nyaralás.
Ezt az érzelmi kavalkádot szép lassan felváltja az unalom, a magány és a céltalan várakozás, rosszabb esetben a haszontalanság érzése.
De vannak olyanok is, akik elnyomják érzelmeiket és beletemetkeznek valamibe. A cél az, hogy értékesnek, elfoglaltnak érezzék magukat, hogy ne is jusson idejük gondolkozni. Talán mondani sem kell, ez is kimerítő és záros időn belül fenntarthatatlan állapothoz vezet.