Kitartásból csillagos ötös
Máté viszont nem adta fel. A következő napokban gyakran írt valami üzenetet, amiben megpróbált rádumálni egy randira – és tudod mit? Kezdett megtetszeni a kitartása, hiszen manapság mikor találkozol olyan pasival, aki nem adja fel az első nehézség után az udvarlást?
– Biztos, hogy te sem tudsz ellenállni egy szelet sajttortának. De egye fene, felőlem egy egészet is megehetünk. Na mit szólsz? – hangzott el a szerdai kérdése.
– Azt, hogy még sosem ettem sajttortát.
– Viccelsz? Hát akkor meg mire várunk, muszáj eljönnöd velem egy cukrászdába!
És ez volt az a pont, ahol azt gondoltam: egye-fene, ha más nem, legalább eszek egy kis édességet. Meg ugyan mi rossz sülhet ki egy szimpla találkozásból? Bár az igazat megvallva kb. annyi kedvem volt a dologhoz, mint szakadó esőben piknikezni. De mégsem mondtam le a talit, és milyen jól tettem, hogy elmentem! Ez volt ugyanis életem egyik legjobb randija. Nem tudom, hogy az alacsony elvárásoknak köszönhetem ezt, vagy tényleg minden klappolt, de fülig érő mosollyal mentem haza a találkáról. Na de ne rohanjunk ennyire előre. Olvass még a témában
A körúton találkoztunk, és bár előbb értem oda a megbeszélt időpontnál, ő már ott várt – kezében egy szál rózsával. Ezer éve nem kaptam senkitől virágot! Annyira megörültem ennek a kedves gesztusnak, hogy hirtelen szóhoz se jutottam. Vajon mi ütött ebbe a srácba? Korábban teljesen más véleménnyel voltam róla – lehet, hogy tévedtem, és hiba volt túl gyorsan levonni következtetéseket egy olyan személyről, akit még csak nem is ismerek igazából?
A randi első megállója egy aranyos cukrászda volt, ahol végigkóstoltunk egy rakat sütit, és közben beszélgettünk. Oké, nem állítom, hogy az elejétől a végéig minden tökéletesen zajlott, Mátéról ugyanis hamar sikerült megállapítanom, hogy szeret rákontrázni másokra. Ez alatt pedig azt értem, hogy miután meséltem neki egy vicces történetet, a reakciója nem egy vidám „haha” volt, hanem inkább egy „ez mind semmi ahhoz képest, ami velem történt…„. De ezt leszámítva tényleg rendes srácnak tűnt: imádja a kutyákat, nagyon céltudatos, és – mint később kiderült – iszonyúan fél a magas helyeken.
Ettől függetlenül mégis beleegyezett abba, hogy felsétáljon velem a Gellért-hegyre, csak hogy megnézzük a város esti fényeit. Nem mintha nem láttam volna már párszor, de egyszerűen lehetetlen megunni a látványt! Minden tökéletesnek tűnt; nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára így valaki társaságában. Arról nem is beszélve, hogy még az első csók is emlékezetes volt. Épp hatalmas beleéléssel meséltem neki egy sztorit Kittivel kapcsolatban, amikor figyelmetlenségemnek köszönhetően megbotlottam az egyik lépcsőfokban. Ő pedig reflexből megfogta a karom, nehogy egy hatalmas orra bukás legyen a vége – a dolgok pedig értelemszerűen követték egymást. Otthon szinte madarat lehetett volna fogatni velem, és izgatottan pillantottam a telefonomra úgy kb. 20 percenként.
És aztán elgondolkodtam; lehet, hogy az első benyomást egy kicsit túlértékelik? Lehet, hogy a második alkalom néha messziről lekörözi a korábbit? Olykor nem is sejtjük, milyen dolgokról maradunk le csak azért, mert túl gyorsan ítélünk. Mert makacsul eldöntünk valamit, és a végtelenségig ragaszkodunk hozzá. Vagy mert egyszer már megégettük magunkat, és túlságosan félünk attól, hogy másodszor is pórul járunk a naivságunk miatt. Pedig sokszor egyetlen aprócska igenen múlik, hogy az életünk hirtelen 180 fokos fordulatot vegyen – és van, hogy ezt nem elég egyszer kimondanunk. Néha másodszor is bele kell vágni valamibe, adni egy újabb esélyt, kipróbálni valamit ismét, hogy végül elég magabiztosak legyünk, és belekezdjünk életünk egy addig ismeretlen fejezetébe!
Kapcsolódó cikk a következő oldalon:
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
