41. bejegyzés: A rossz emlékek után – Mikor adjunk második esélyt?

41. bejegyzés: A rossz emlékek után – Mikor adjunk második esélyt?

Címlap / Szerelem / Párkapcsolat / 41. bejegyzés: A rossz emlékek után – Mikor adjunk második esélyt?

Érdekes belegondolni, hogy az életünkben bekövetkező fontos első alkalmaknak milyen nagy szerepet és hangsúlyt tulajdonítunk. Az ELSŐRE mindig kristálytisztán emlékszünk, mindegy, miről van szó. Csók, együttalvás, munkahely, szakítás – de még az is élénken él az emlékezetemben, amikor legelőször kóstoltam bele titokban anya pezsgőjébe szilveszterkor, vagy amikor először ültem fel a biciklire. Pláne, hogy utóbbi nyoma azóta is ott díszeleg a térdemen.

A lényeg, hogy ezek az alkalmak igazi mérföldkőnek számítanak. Ugyanez a helyzet az első benyomással is. Az emberek nagy része az alapján ítél meg, ahogy az első találkozásotok alatt viselkedsz. Állásinterjún vagy randin – minden eldől egyetlen alkalommal, és nem fordul elő túl gyakran, hogy akad egy újabb lehetőségünk bizonyítani.

A második alkalmakkal már egészen más a helyzet. Az első benyomást ritkán írja felül a következő; a második csók is édes, de a korábbi lesz felejthetetlen. Valójában azonban legtöbbször valamilyen negatív élménnyel kapcsoljuk össze: Adjunk egy második esélyt az exünknek, aki hirtelen felindulásból szakított velünk, vagy még rosszabb, megcsalt minket? Megbízzunk másodszor is egy olyan barátnőben, aki egyszer már elárult minket? Ez a baj a második esélyekkel – az esetek nagy részében megelőzi őket valami csalódás, amit sosem tudunk igazán elfelejteni. Nem csoda, hogy alaposan meggondoljuk, kinek és miért adunk oda egy újabb darabot a szívünkből. De ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon mi a garancia arra, hogy az elzárkózás a legjobb döntés?

Egy halálciki Facebook-manőver

Ahogy azt már legutóbb is meséltem, sikerült belekeverednem múlt héten egy reeeendkívül izgalmas dupla randiba „Mr. Mindent Jobban Tudok”-kal. Az első benyomásom határozottan nem volt pozitív, és úgy éreztem, az eddigi tapasztalataimra támaszkodva nem is pazarolnék el több időt még egy találkozóra vele – pláne nem kettesben. Úgyhogy az SMS-es megkeresésére nemet mondtam, és azt hittem, ezzel le is zártuk a kettőnk közti rövidke dolgot. Nagyobbat pedig nem is tévedhettem volna…

A hét elején, egy kissé esős reggelen ugyanis már ott várt Facebookon az értesítés, miszerint Máté ismerősnek jelölt. Mivel közel 1000 főből állt az online baráti köre, egyből levontam a számomra nyilvánvaló következtetést: ő az a típusú ember, aki szinte mindenkit bejelöl a neten, még akkor is, ha nagyjából három szót váltottak egymással. Ettől függetlenül azért visszaigazoltam, mert nem akartam nagyon udvariatlannak tűnni – és mert egy kicsit kíváncsi voltam, vajon miféle fotókkal van tele a profilja. Tudod, csak hogy megerősítsem az eddig kialakított véleményemet róla. És ez volt az a pont, ahol egy életre megtanultam:

Ha sosem frissíted a telefonodat, könnyen lefagyhatnak a weboldalak böngészés közben, és bizony csak később érzékeli a mobilod a kattintásaidat.

Történt ugyanis, hogy amíg nézegettem Máté tavaly előtti nyaralós albumát, ismét lefagyott a telóm – amit nagy szakértő módjára azzal próbáltam orvosolni, hogy nekiálltam össze-vissza nyomkodni a képernyőt az ujjammal. És a csodás manővernek mi lett az eredménye? Sikeresen megosztottam az egyik fotóját a SAJÁT ÜZENŐFALAMON!

via GIPHY

TE JÓ ÉG!!!– kiáltottam fel hangosan, miközben egy fél másodperc alatt sikerült jobban leizzadnom, mint egy kiadós edzés után.

Nem is kellett tükörbe néznem, hogy rájöjjek, milyen arcot vághattam éppen: a bőröm piros lett, mint egy paradicsom, a tekintetem pedig kifejezetten őrült volt, miközben szélsebesen próbáltam odajutni az üzenőfalamra, hogy minél hamarabb letörölhessem azt a nyamvadt fotót. És persze a cégünk vezetőjének miért is ne ezt a pillanatot kellett volna kiválasztania arra, hogy látogatást tegyen az osztályunkon, és leellenőrizze, hogy haladunk a ránk bízott feladatokkal. Úgyhogy a telómat gyorsan el kellett süllyesztenem a táskámba, és életem leghosszabb 10 percét töltöttem abban a tudatban, hogy az üzenőfalamon ott díszeleg Máté napozós fényképe. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha véletlenül profilképnek teszem ki – gondoltam magamban, aztán rögtön be is pánikoltam. Ugye nem tettem ki? UGYE NEM?!

Ez az egész helyzet halálciki! Az tuti, hogy én vagyok a világ legkétbalkezesebb Facebookos leselkedője. Komolyan megfordult a fejemben, hogy azon nyomban letörlöm magam az oldalról, vagy csak simán letiltom Mátét, és úgy teszek, mintha ez az egész sztori sohasem történt volna meg. De valamiért ez a megoldás olyan gyerekesnek tűnt – főleg, hogy addigra már biztosan észlelte a dolgot, tekintve, hogy mikor sikerült visszajutnom Facebookra, ő is épp elérhető volt. Szóval úgy döntöttem, igazi felnőtt módjára kezelem a szitut: letörlöm a fotót, és megírom neki üzenetben, hogy totál véletlenül félrekattintottam, de tényleg, de komolyan, esküszöm, nem direkt volt… Hát, a tervem nem éppen úgy jött össze, ahogy szerettem volna.

Ugye tudod, hogy nem kell ilyen hihetetlen ürügyekkel előállnod, csak hogy beszélgetést kezdeményezz velem? – érkezett a nem kicsit önelégült válasz.
Oh, a veled való beszélgetésbe biztosan nem fektetnék ennyi energiát.
Ne legyél ilyen távolságtartó, találkozzunk valamikor. Ismerek egy nagyon jó sörözőt, megihatnánk ott valamit.
Bocsi, de nem iszom sört.
Akkor megnézhetnéd, ahogy én iszom 😉
A válaszom eddig egy sima „nem” volt, de engedd meg, hogy átjavítsam egy nagyon határozott „KIZÁRT”-ra – válaszoltam neki, remélve, hogy veszi a lapot, és ezzel le is zárja a (egyébként számomra kissé szórakoztató) beszélgetést.

Kitartásból csillagos ötös

Máté viszont nem adta fel. A következő napokban gyakran írt valami üzenetet, amiben megpróbált rádumálni egy randira – és tudod mit? Kezdett megtetszeni a kitartása, hiszen manapság mikor találkozol olyan pasival, aki nem adja fel az első nehézség után az udvarlást?

Biztos, hogy te sem tudsz ellenállni egy szelet sajttortának. De egye fene, felőlem egy egészet is megehetünk. Na mit szólsz? – hangzott el a szerdai kérdése.
Azt, hogy még sosem ettem sajttortát.
Viccelsz? Hát akkor meg mire várunk, muszáj eljönnöd velem egy cukrászdába!

És ez volt az a pont, ahol azt gondoltam: egye-fene, ha más nem, legalább eszek egy kis édességet. Meg ugyan mi rossz sülhet ki egy szimpla találkozásból? Bár az igazat megvallva kb. annyi kedvem volt a dologhoz, mint szakadó esőben piknikezni. De mégsem mondtam le a talit, és milyen jól tettem, hogy elmentem! Ez volt ugyanis életem egyik legjobb randija. Nem tudom, hogy az alacsony elvárásoknak köszönhetem ezt, vagy tényleg minden klappolt, de fülig érő mosollyal mentem haza a találkáról. Na de ne rohanjunk ennyire előre.

A körúton találkoztunk, és bár előbb értem oda a megbeszélt időpontnál, ő már ott várt – kezében egy szál rózsával. Ezer éve nem kaptam senkitől virágot! Annyira megörültem ennek a kedves gesztusnak, hogy hirtelen szóhoz se jutottam. Vajon mi ütött ebbe a srácba? Korábban teljesen más véleménnyel voltam róla – lehet, hogy tévedtem, és hiba volt túl gyorsan levonni következtetéseket egy olyan személyről, akit még csak nem is ismerek igazából?

A randi első megállója egy aranyos cukrászda volt, ahol végigkóstoltunk egy rakat sütit, és közben beszélgettünk. Oké, nem állítom, hogy az elejétől a végéig minden tökéletesen zajlott, Mátéról ugyanis hamar sikerült megállapítanom, hogy szeret rákontrázni másokra. Ez alatt pedig azt értem, hogy miután meséltem neki egy vicces történetet, a reakciója nem egy vidám „haha” volt, hanem inkább egy „ez mind semmi ahhoz képest, ami velem történt…“. De ezt leszámítva tényleg rendes srácnak tűnt: imádja a kutyákat, nagyon céltudatos, és – mint később kiderült – iszonyúan fél a magas helyeken.

indiaearl.com

Ettől függetlenül mégis beleegyezett abba, hogy felsétáljon velem a Gellért-hegyre, csak hogy megnézzük a város esti fényeit. Nem mintha nem láttam volna már párszor, de egyszerűen lehetetlen megunni a látványt! Minden tökéletesnek tűnt; nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára így valaki társaságában. Arról nem is beszélve, hogy még az első csók is emlékezetes volt. Épp hatalmas beleéléssel meséltem neki egy sztorit Kittivel kapcsolatban, amikor figyelmetlenségemnek köszönhetően megbotlottam az egyik lépcsőfokban. Ő pedig reflexből megfogta a karom, nehogy egy hatalmas orra bukás legyen a vége – a dolgok pedig értelemszerűen követték egymást. Otthon szinte madarat lehetett volna fogatni velem, és izgatottan pillantottam a telefonomra úgy kb. 20 percenként.

És aztán elgondolkodtam; lehet, hogy az első benyomást egy kicsit túlértékelik? Lehet, hogy a második alkalom néha messziről lekörözi a korábbit? Olykor nem is sejtjük, milyen dolgokról maradunk le csak azért, mert túl gyorsan ítélünk. Mert makacsul eldöntünk valamit, és a végtelenségig ragaszkodunk hozzá. Vagy mert egyszer már megégettük magunkat, és túlságosan félünk attól, hogy másodszor is pórul járunk a naivságunk miatt. Pedig sokszor egyetlen aprócska igenen múlik, hogy az életünk hirtelen 180 fokos fordulatot vegyen – és van, hogy ezt nem elég egyszer kimondanunk. Néha másodszor is bele kell vágni valamibe, adni egy újabb esélyt, kipróbálni valamit ismét, hogy végül elég magabiztosak legyünk, és belekezdjünk életünk egy addig ismeretlen fejezetébe!

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást