A rossz szokásaim listáján pedig nem csak ez az egy pont díszeleg. Ha leugrok a boltba zsemléért, biztos, hogy legalább 2 tábla csokival jövök vissza (és igen, egy helyben ülve képes vagyok befalni őket), hiába rakok rendet, egy óra múlva ismét káosz van körülöttem, és hangosan éneklek zuhanyozás közben. Utóbbi azért nem tűnik vészesnek, igaz? Hát, a szomszédaim valószínűleg nem így gondolják, mert bevallom, nem egyszer kopogtak át hozzám a falon. Viszont pontosan tudom, hogy ezektől a szokásoktól sosem tudnék megszabadulni. Próbáltam, megközelítőleg százszor, nem sikerült. Így aztán ennek szellemében tegnapelőtt támadt egy ötletem: mi lenne, ha feladnám a reménytelen próbálkozást, és egyensúlyba billenteném a mérleget azzal, hogy magamra veszek pár hasznos szokást? Elvégre a listám szerint legalább olyan sokoldalú szeretnék lenni, mint egy dobókocka.
Hosszas gondolkodás után aztán beugrott a tökéletes megoldás: egy ismerősöm már régóta dolgozik egy állatmenhelyen Pest mellett, és önkéntesek mindenhol jól jönnek, nem? Úgyhogy írtam Laurának egy üzenetet Facebookon, és sikerült is megbeszélnünk, hogy szombat reggel leugrok kutyákat sétáltatni hozzájuk. Meglepődtem, de már a segítségnyújtás gondolatától is sokkal jobb kedvem támadt.
Egy új ismerős
Másnap el is mentem Laurához a menhelyre, ahogy megbeszéltük, és hihetetlen izgalmakon vagyok túl! Na de ne rohanjunk ennyire előre… Olvass még a témában
Aki járt már állatmenhelyen, tudja, elsőre milyen szívszorító érzés belépni a gazdátlan kutyusok közé. Ahogy odasétálsz közéjük, mindegyikük rögtön ugrándozásba kezd, és a szemük őszintén csillog egy-egy érintéstől. Tényleg nem értem, hogy van szíve valakinek egy kisállatot kirakni az út szélére, az pedig végképp kiakaszt, hogy egyesek még bántani is képesek őket. Mégis, ezek a bátor kiskutyák ennyi szörnyűség után is ugyanúgy megbíznak bennünk – azt hiszem, bőven lenne mit tanulnom tőlük.
Ahogy sétáltam a kennelek között, és végigcirógattam mindegyiküket, nem tudtam nem gondolni a régi kiskutyámra. Bingó szintén egy menhelyről érkezett, elképesztően sovány volt, és az egyik füle meg volt égetve. Mégis, ő volt az egyik leghálásabb, legszeretetreméltóbb kisállat, akivel valaha is találkoztam. Csak úgy osztogatta a pacsikat, szobatiszta volt, és a póráz láttán őrületes ugrándozásba kezdett örömében. Igazi családtag lett belőle, és a legutolsó pillanatig nagyon szerettük – az érzés pedig azóta sem múlt el…
Valószínűleg mondanom sem kell, hogy az emlékek és a gazdátlan kutyusok látványa miatt muszáj volt előkeresnem egy zsepit, hogy letöröljem gyorsan a könnyeimet. Ekkor jött oda hozzám Laura, aki egyetlen másodperc alatt megfejtette, mi játszódik a fejemben.
– Szomorú látvány ennyi ártatlan élőlényt bezárva látni, igaz? De próbálj meg másként gondolni a dologra. Sokkal jobb nekik itt, mint az utcákon, éhesen. Most biztonságban vannak, minden nap kapnak valami finomat, és sok önkéntes jön ám játszani velük. Gyere, bemutatlak valakinek!
Ezzel Laura elvezetett a kennel sor egyik végébe, ahol egy nagyon izgága, fekete kutyus már készen állt a kirándulásra. Valószínűleg az egyik szülője egy kuvasz volt, de őszintén szólva nem igazán vagyok otthon ebben a témában. Csak egyetlen dologban voltam biztos: megpróbálok mindent elkövetni, hogy feldobjam a kisállat napját egy kiadós játékkal.
Hópihe – valaki nagyon mókás kedvében volt, amikor a koromfekete kutyát elnevezte – a menhelyről kiérve vidám szaladgálásba kezdett. Minden faágat és bokrot meg kellett néznünk közelebbről, és nem győztem kihalászni a szájából az eldobált kajás zacskókat. Ráadásul öt percenként felugrált rám, és ha megpróbáltam hátrálni, két lábon ugrált utánam. Meg kell hogy mondjam, a pólómon lévő sáros tappancsokat leszámítva nagyon vicces szituáció volt. Egy darabig egész jól bírtam a tempót, pedig a múlt heti futást még bőven éreztem a combjaimban, aztán a közös kis kalandunk váratlan fordulatot vett.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
