A rossz szokásaim listáján pedig nem csak ez az egy pont díszeleg. Ha leugrok a boltba zsemléért, biztos, hogy legalább 2 tábla csokival jövök vissza (és igen, egy helyben ülve képes vagyok befalni őket), hiába rakok rendet, egy óra múlva ismét káosz van körülöttem, és hangosan éneklek zuhanyozás közben. Utóbbi azért nem tűnik vészesnek, igaz? Hát, a szomszédaim valószínűleg nem így gondolják, mert bevallom, nem egyszer kopogtak át hozzám a falon. Viszont pontosan tudom, hogy ezektől a szokásoktól sosem tudnék megszabadulni. Próbáltam, megközelítőleg százszor, nem sikerült. Így aztán ennek szellemében tegnapelőtt támadt egy ötletem: mi lenne, ha feladnám a reménytelen próbálkozást, és egyensúlyba billenteném a mérleget azzal, hogy magamra veszek pár hasznos szokást? Elvégre a listám szerint legalább olyan sokoldalú szeretnék lenni, mint egy dobókocka.
Hosszas gondolkodás után aztán beugrott a tökéletes megoldás: egy ismerősöm már régóta dolgozik egy állatmenhelyen Pest mellett, és önkéntesek mindenhol jól jönnek, nem? Úgyhogy írtam Laurának egy üzenetet Facebookon, és sikerült is megbeszélnünk, hogy szombat reggel leugrok kutyákat sétáltatni hozzájuk. Meglepődtem, de már a segítségnyújtás gondolatától is sokkal jobb kedvem támadt.
Egy új ismerős
Másnap el is mentem Laurához a menhelyre, ahogy megbeszéltük, és hihetetlen izgalmakon vagyok túl! Na de ne rohanjunk ennyire előre… Olvass még a témában
Aki járt már állatmenhelyen, tudja, elsőre milyen szívszorító érzés belépni a gazdátlan kutyusok közé. Ahogy odasétálsz közéjük, mindegyikük rögtön ugrándozásba kezd, és a szemük őszintén csillog egy-egy érintéstől. Tényleg nem értem, hogy van szíve valakinek egy kisállatot kirakni az út szélére, az pedig végképp kiakaszt, hogy egyesek még bántani is képesek őket. Mégis, ezek a bátor kiskutyák ennyi szörnyűség után is ugyanúgy megbíznak bennünk – azt hiszem, bőven lenne mit tanulnom tőlük.
