Aki járt már állatmenhelyen, tudja, elsőre milyen szívszorító érzés belépni a gazdátlan kutyusok közé. Ahogy odasétálsz közéjük, mindegyikük rögtön ugrándozásba kezd, és a szemük őszintén csillog egy-egy érintéstől. Tényleg nem értem, hogy van szíve valakinek egy kisállatot kirakni az út szélére, az pedig végképp kiakaszt, hogy egyesek még bántani is képesek őket. Mégis, ezek a bátor kiskutyák ennyi szörnyűség után is ugyanúgy megbíznak bennünk – azt hiszem, bőven lenne mit tanulnom tőlük.
Ahogy sétáltam a kennelek között, és végigcirógattam mindegyiküket, nem tudtam nem gondolni a régi kiskutyámra. Bingó szintén egy menhelyről érkezett, elképesztően sovány volt, és az egyik füle meg volt égetve. Mégis, ő volt az egyik leghálásabb, legszeretetreméltóbb kisállat, akivel valaha is találkoztam. Csak úgy osztogatta a pacsikat, szobatiszta volt, és a póráz láttán őrületes ugrándozásba kezdett örömében. Igazi családtag lett belőle, és a legutolsó pillanatig nagyon szerettük – az érzés pedig azóta sem múlt el…
Valószínűleg mondanom sem kell, hogy az emlékek és a gazdátlan kutyusok látványa miatt muszáj volt előkeresnem egy zsepit, hogy letöröljem gyorsan a könnyeimet. Ekkor jött oda hozzám Laura, aki egyetlen másodperc alatt megfejtette, mi játszódik a fejemben. Olvass még a témában
– Szomorú látvány ennyi ártatlan élőlényt bezárva látni, igaz? De próbálj meg másként gondolni a dologra. Sokkal jobb nekik itt, mint az utcákon, éhesen. Most biztonságban vannak, minden nap kapnak valami finomat, és sok önkéntes jön ám játszani velük. Gyere, bemutatlak valakinek!
