Elszabaduló barátság
Épp egy viszonylag üres park mellett sétáltunk el, amikor Hópihe bemutatta a saját bűvészmutatványát. Előre rohant, hogy a póráz megfeszüljön, majd egy váratlan pillanatban hátrahúzta a fejét és KISZABADULT BELŐLE! Egy másodpercig mindketten megálltunk, én meredten, ő inkább kihívóan nézett rám, majd azzal a lendülettel futásnak eredt – én meg rögtön utána. Nem mondanám, hogy szökésen törte a fejét, inkább csak szimplán kergetőzni támadt kedve, bár erről azért engem is megkérdezhetett volna előtte. Hirtelen még az izomlázamról is megfeledkeztem; csak az járt az eszemben, hogy Laura ki fog nyírni, ha elveszítem Hópihét, ráadásul baja is eshet az autók között.
Szerintem életemben nem futottam még ennyit megállás nélkül, mire végül egy bokor annyira lekötötte a figyelmét, hogy sikerült utolérnem. Lehuppantam mellé, kapkodtam a levegőt, és próbáltam visszaerősködni rá a pórázt – persze sikertelenül. Hópihe úgy döntött, mostantól nem én sétáltatom őt, hanem fordítva. Ahogy ott fuldokoltam, szépen lassan ő is odafeküdt mellém barátkozni. Most először tudtam közelebbről megvizsgálni. A feje tetején volt egy nagyobbacska sérülés; már begyógyult, de a helye valószínűleg sosem tűnik el.
– Mi történt veled kispajtás? Bántottak téged? Ne aggódj, most már minden rendben lesz… Olvass még a témában
Hópihe egyre közelebb bújt hozzám, olyannyira, hogy végül már az ölembe tette a fejét. A tekintetéből tudtam, hogy nem is kell megszólalnom, hiszen szavak nélkül is megértjük egymást. Körülbelül fél órát játszottunk még együtt, labdáztunk és végignéztünk pár bokrot, mikor láttam, hogy elég sötét felhők gyülekeznek az égen. De akárhogy is próbáltam rákönyörögni a pórázt, egyszerűen nem sikerült, és magától visszasétálni sem volt hajlandó. Így hát nem maradt más választásom: minden erőmet összeszedve felkaptam a karomba, és megindultunk a menhely felé. Hópihének ezzel már nem volt gondja, sőt, mintha az egész színjáték erre ment volna ki; még a nyelve is lógott, miközben kényelmesen nézelődött a karomból.
A visszafelé vezető séta és a beiktatott pihenések között (mert hát mégsem vagyok súlyemelő bajnok, a karom a végére majd’ leszakadt) már tudtam, hogy nem lennék képes otthagyni a kis kennelben. Amikor Bingó eltávozott közülünk, határozottan eldöntöttem, hogy soha többet nem lesz kutyám. Épp a fősuli miatt utaztam vissza a fővárosba, és még kimentem elbúcsúzni tőle a házikójához. Már nem is bírt felállni, folyton csak aludt, de amikor meglátott, még volt ereje megcsóválni a farkát. Tudtam, hogy akkor látom utoljára, és soha többet nem akartam átélni ezt az érzést. Később telefonon mesélte el a húgom, hogy dupla adag altatót kellett neki adni, annyira nem akart otthagyni minket, pedig a betegség szinte teljesen felemésztette már. De bármennyire is nehéz volt, a gondolat, hogy most segíthetek valakin, még erősebb hatást váltott ki belőlem.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
