Már épp készültem elszakadni a péntek esti partneremtől, amikor az egyik régi ismerősöm megosztott Facebookon egy életeseményt: elkezdett ott dolgozni, ahol mindig is tervezte. És ezt nem úgy értem, hogy azóta tervezte, mióta beadta oda az önéletrajzát; ő már a középiskolában is gyakran hangoztatta, hogy egy nap azon a helyen fog kikötni, híres ügyvédként. És oké, talán a híres jelző még várat magára, de határozottan közelebb került a céljához, mint valaha. Kicsit vegyes érzések uralkodtak el rajtam, hiszen egyrészt nagyon örültem a sikereinek, másrészt pedig csodálkoztam, vajon hogy tudta mindezt összehozni?
Jövőbeli álomtervek vs. a hideg valóság
Különös, de 9 óra hosszú alvás után sem igazán tudtam kiverni a fejemből a dolgot, hiszen folyton arra emlékeztetett, hogy én nem igazán értem el sok mindent a régi terveimből. És persze most nem azokra az irreális, mesefilmszerű elképzelésekre gondolok, amiket 7 évesen találtam ki Barbie-babázás közben (mint például, hogy megtanulok repülni, vagy lesz egy farmom, tele pónikkal). Hanem arra, amikor 20 évesen, közel a szakirány választáshoz leültem, és feltettem magamnak azt a bizonyos kérdést, amit egyébként úgy utálunk az állásinterjúkon. Hol képzelem el magam 5 év múlva? Olvass még a témában
„Nem volt bennem semmi különleges” – sikertelen OnlyFans modellek vallomásai
„Ha nekem van hobbim: rossz anya vagyok, de ha a férjemnek, akkor ő a szenvedélyének él” – Kettős mérce a nemek között
Két szó az esküvőmről, amit soha nem fogok elfelejteni
A legénybúcsú már rég nem a vőlegényről szól – sokkal inkább a barátok ürügye a dorbézolásra
Persze akkor azt hittem, 5 év alatt nagyjából az egész világot megválthatom. Végigjárok pár külföldi országot a diplomaosztó után, keresek egy állást a szakmámban, és szépen lassan haladok majd felfelé a karrierlétrán, ahogy az a nagykönyvben is meg van írva. Még az is megfordult a fejemben, hogy a nagy utazgatás alatt megismerek egy srácot, és ott kezdek új életet – az lett volna ám a regénybe illő kaland!
via GIPHY
De végül az életem valahogy egész más irányt vett; és magam sem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz értelemben. Szóval, úgy döntöttem, ideje ezen változtatni. Elvégre azt mondják, sosem késő belekezdeni valami új dologba, és átalakítani az életed. Lehuppantam hát a kanapéra, kezemben egy tollal és egy papírral, várva az isteni sugallatot, ami segít előállni néhány ötlettel – de semmi. Csak néztem az üres lapot, rajzoltam a sarokba egy virágot, és rá kellett ébrednem, hogy valójában nincsenek is terveim a jövőmre nézve. Hol képzelem el magam 5 év múlva? Ha tényleg reálisan gondolkodom, nagyjából ugyanitt – és ez az igazat megvallva eléggé megijesztett. Úgyhogy rögtön el is vetettem ezt a kérdést, hiszen ez a módszer anno sem jött be igazán.
Aztán végül csak beugrott valami, ami segített továbbhaladni a pillanatnyi gondolat-torlaszon. Ha a 7 éves énem látná, ahogy most zajlik az életem, vajon mi miatt érezné magát csalódottnak (a póni farmot és a repülést leszámítva)? Mik azok a régi szokásaim és hobbijaim, amiket imádtam, és azt hittem, örökké csinálni fogom, de végül észrevétlenül mégis abbamaradtak? Például imádtam rajzolni, és bár nem voltam egy Picasso-utánzat, egy-két képem egész ügyesen sikerült. Szerettem kirándulni, és úgy terveztem, ha felnőtt leszek, szinte mindig ezzel fogom tölteni a szabadidőmet. Hát igen, a 18 évvel ezelőtti énem valószínűleg úgy jellemezné az életemet, hogy „uncsi„, a mostani személyiségem pedig még a „céltalan” jelzőt is hozzátenné.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
