Ez az egész kérdéssorozat egy teljesen átlagos péntek este merült fel bennem. Mivel nem éppen kedvenc hobbim az esőben csavargás és Kittinek legalább annyi kedve volt kimozdulni otthonról, mint nekem, így hát egyedül vágtam neki a hétvége előestéjének. Persze volt egy rakatnyi tervem: forró fürdő, gyümölcsös tea, és egy izgalmas könyv – egye-fene még néhány gyertyát is meggyújtok, hogy olyan hollywoodi filmesnek tűnjön az egész. Ehelyett viszont 23:35-kor azon kaptam magam, hogy majd’ leragadnak a szemeim, ami nem csoda, hiszen nagyjából 2 órája odatapadtam a laptopomra.
Már épp készültem elszakadni a péntek esti partneremtől, amikor az egyik régi ismerősöm megosztott Facebookon egy életeseményt: elkezdett ott dolgozni, ahol mindig is tervezte. És ezt nem úgy értem, hogy azóta tervezte, mióta beadta oda az önéletrajzát; ő már a középiskolában is gyakran hangoztatta, hogy egy nap azon a helyen fog kikötni, híres ügyvédként. És oké, talán a híres jelző még várat magára, de határozottan közelebb került a céljához, mint valaha. Kicsit vegyes érzések uralkodtak el rajtam, hiszen egyrészt nagyon örültem a sikereinek, másrészt pedig csodálkoztam, vajon hogy tudta mindezt összehozni?
via GIPHY Olvass még a témában
Jövőbeli álomtervek vs. a hideg valóság
Különös, de 9 óra hosszú alvás után sem igazán tudtam kiverni a fejemből a dolgot, hiszen folyton arra emlékeztetett, hogy én nem igazán értem el sok mindent a régi terveimből. És persze most nem azokra az irreális, mesefilmszerű elképzelésekre gondolok, amiket 7 évesen találtam ki Barbie-babázás közben (mint például, hogy megtanulok repülni, vagy lesz egy farmom, tele pónikkal). Hanem arra, amikor 20 évesen, közel a szakirány választáshoz leültem, és feltettem magamnak azt a bizonyos kérdést, amit egyébként úgy utálunk az állásinterjúkon. Hol képzelem el magam 5 év múlva?
Persze akkor azt hittem, 5 év alatt nagyjából az egész világot megválthatom. Végigjárok pár külföldi országot a diplomaosztó után, keresek egy állást a szakmámban, és szépen lassan haladok majd felfelé a karrierlétrán, ahogy az a nagykönyvben is meg van írva. Még az is megfordult a fejemben, hogy a nagy utazgatás alatt megismerek egy srácot, és ott kezdek új életet – az lett volna ám a regénybe illő kaland!
via GIPHY
De végül az életem valahogy egész más irányt vett; és magam sem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz értelemben. Szóval, úgy döntöttem, ideje ezen változtatni. Elvégre azt mondják, sosem késő belekezdeni valami új dologba, és átalakítani az életed. Lehuppantam hát a kanapéra, kezemben egy tollal és egy papírral, várva az isteni sugallatot, ami segít előállni néhány ötlettel – de semmi. Csak néztem az üres lapot, rajzoltam a sarokba egy virágot, és rá kellett ébrednem, hogy valójában nincsenek is terveim a jövőmre nézve. Hol képzelem el magam 5 év múlva? Ha tényleg reálisan gondolkodom, nagyjából ugyanitt – és ez az igazat megvallva eléggé megijesztett. Úgyhogy rögtön el is vetettem ezt a kérdést, hiszen ez a módszer anno sem jött be igazán.
Aztán végül csak beugrott valami, ami segített továbbhaladni a pillanatnyi gondolat-torlaszon. Ha a 7 éves énem látná, ahogy most zajlik az életem, vajon mi miatt érezné magát csalódottnak (a póni farmot és a repülést leszámítva)? Mik azok a régi szokásaim és hobbijaim, amiket imádtam, és azt hittem, örökké csinálni fogom, de végül észrevétlenül mégis abbamaradtak? Például imádtam rajzolni, és bár nem voltam egy Picasso-utánzat, egy-két képem egész ügyesen sikerült. Szerettem kirándulni, és úgy terveztem, ha felnőtt leszek, szinte mindig ezzel fogom tölteni a szabadidőmet. Hát igen, a 18 évvel ezelőtti énem valószínűleg úgy jellemezné az életemet, hogy „uncsi„, a mostani személyiségem pedig még a „céltalan” jelzőt is hozzátenné.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
