Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenki fel tudna sorolni legalább egy-két olyan embert a környezetéből, akiknek sikerült. Tényleg sikerült. Ja, hogy micsoda? Hát, nagyjából minden. Gyerekkorukban kitűztek maguk elé egy tökéletes célt, és végül el is érték azt. Mindig is csodáltam az ilyen személyeket – na jó, bevallom, ezzel együtt azért irigyeltem is őket – hiszen az életük tényleg álomszerűnek tűnt egy kívülálló számára. Rengeteget gondolkodtam rajta, vajon mi lehet a titkuk? Hogyan jutottak el a végcélhoz; sőt, egyáltalán hogy találták ki, mi legyen az? Mert nekem igazából még utóbbit sem sikerült kisakkoznom.
Ez az egész kérdéssorozat egy teljesen átlagos péntek este merült fel bennem. Mivel nem éppen kedvenc hobbim az esőben csavargás és Kittinek legalább annyi kedve volt kimozdulni otthonról, mint nekem, így hát egyedül vágtam neki a hétvége előestéjének. Persze volt egy rakatnyi tervem: forró fürdő, gyümölcsös tea, és egy izgalmas könyv – egye-fene még néhány gyertyát is meggyújtok, hogy olyan hollywoodi filmesnek tűnjön az egész. Ehelyett viszont 23:35-kor azon kaptam magam, hogy majd’ leragadnak a szemeim, ami nem csoda, hiszen nagyjából 2 órája odatapadtam a laptopomra.
Már épp készültem elszakadni a péntek esti partneremtől, amikor az egyik régi ismerősöm megosztott Facebookon egy életeseményt: elkezdett ott dolgozni, ahol mindig is tervezte. És ezt nem úgy értem, hogy azóta tervezte, mióta beadta oda az önéletrajzát; ő már a középiskolában is gyakran hangoztatta, hogy egy nap azon a helyen fog kikötni, híres ügyvédként. És oké, talán a híres jelző még várat magára, de határozottan közelebb került a céljához, mint valaha. Kicsit vegyes érzések uralkodtak el rajtam, hiszen egyrészt nagyon örültem a sikereinek, másrészt pedig csodálkoztam, vajon hogy tudta mindezt összehozni?
Jövőbeli álomtervek vs. a hideg valóság
Különös, de 9 óra hosszú alvás után sem igazán tudtam kiverni a fejemből a dolgot, hiszen folyton arra emlékeztetett, hogy én nem igazán értem el sok mindent a régi terveimből. És persze most nem azokra az irreális, mesefilmszerű elképzelésekre gondolok, amiket 7 évesen találtam ki Barbie-babázás közben (mint például, hogy megtanulok repülni, vagy lesz egy farmom, tele pónikkal). Hanem arra, amikor 20 évesen, közel a szakirány választáshoz leültem, és feltettem magamnak azt a bizonyos kérdést, amit egyébként úgy utálunk az állásinterjúkon. Hol képzelem el magam 5 év múlva?
Persze akkor azt hittem, 5 év alatt nagyjából az egész világot megválthatom. Végigjárok pár külföldi országot a diplomaosztó után, keresek egy állást a szakmámban, és szépen lassan haladok majd felfelé a karrierlétrán, ahogy az a nagykönyvben is meg van írva. Még az is megfordult a fejemben, hogy a nagy utazgatás alatt megismerek egy srácot, és ott kezdek új életet – az lett volna ám a regénybe illő kaland!
via GIPHY
De végül az életem valahogy egész más irányt vett; és magam sem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz értelemben. Szóval, úgy döntöttem, ideje ezen változtatni. Elvégre azt mondják, sosem késő belekezdeni valami új dologba, és átalakítani az életed. Lehuppantam hát a kanapéra, kezemben egy tollal és egy papírral, várva az isteni sugallatot, ami segít előállni néhány ötlettel – de semmi. Csak néztem az üres lapot, rajzoltam a sarokba egy virágot, és rá kellett ébrednem, hogy valójában nincsenek is terveim a jövőmre nézve. Hol képzelem el magam 5 év múlva? Ha tényleg reálisan gondolkodom, nagyjából ugyanitt – és ez az igazat megvallva eléggé megijesztett. Úgyhogy rögtön el is vetettem ezt a kérdést, hiszen ez a módszer anno sem jött be igazán.
Aztán végül csak beugrott valami, ami segített továbbhaladni a pillanatnyi gondolat-torlaszon. Ha a 7 éves énem látná, ahogy most zajlik az életem, vajon mi miatt érezné magát csalódottnak (a póni farmot és a repülést leszámítva)? Mik azok a régi szokásaim és hobbijaim, amiket imádtam, és azt hittem, örökké csinálni fogom, de végül észrevétlenül mégis abbamaradtak? Például imádtam rajzolni, és bár nem voltam egy Picasso-utánzat, egy-két képem egész ügyesen sikerült. Szerettem kirándulni, és úgy terveztem, ha felnőtt leszek, szinte mindig ezzel fogom tölteni a szabadidőmet. Hát igen, a 18 évvel ezelőtti énem valószínűleg úgy jellemezné az életemet, hogy „uncsi„, a mostani személyiségem pedig még a „céltalan” jelzőt is hozzátenné.
Néha egy-két körvonal is elég
Úgyhogy támadt egy ötletem. Az esetek többségében ezek a „hol képzeled el magad 5 év múlva?” dolgok nem jönnek be. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinél így történt; sőt, esélyes, hogy szinte senkinek sem alakult úgy a mostani élete, ahogy azt öt évvel ezelőtt elképzelte. De mi van, ha nem is az a lényeg ilyenkor, hogy végül teljesültek-e az akkori elképzelések? Lehet, hogy nem is konkrét ötletekkel kell előállni, hiszen – amennyiben nem vagy látnok – a jövőt úgysem tudod megmondani. Ehelyett talán más szemszögből kéne megközelíteni a kérdést. Úgyhogy ezúttal a válaszom nem abban merült ki, hogy „lesz egy házam”, és „magasabb fizetésem”, hanem összeírtam azokat a dolgokat, amikben fejlődni szeretnék. Hiszen kiválasztani egy életstílust, és nagyjából körülírni sokkal jobb megoldásnak tűnik, mint kitűzni magam elé egy munkahelyi pozíciót – majd csalódottan ülni 5 év múlva a kanapén, mert nem sikerült megszereznem.
1. Remélem, hogy 5 év múlva ilyenkor már sokkal magabiztosabb leszek a karrieremmel kapcsolatban, és talpraesettebb a munkahelyemen.
2. Szeretnék addigra átélni egy igazán felejthetetlen nyaralást (lehetőleg egy napos tengerpart közelében).
3. Remélem, hogy eljutok arra a pontra, amikor úgy érzem, lelkileg és fizikailag is egyensúlyban vagyok önmagammal. Ez alatt pedig leginkább azt értem, hogy nem aggodalmaskodom olyanok miatt, mint például a párkapcsolatok, szerelmek, a külsőm, vagy a társadalmi elvárások (legyen férjed, legyen gyereked).
4. Bízom benne, hogy 5 év múlva képes leszek megvenni életem első kocsiját, hogy végre búcsút inthessek a tömegközlekedésnek.
5. Remélhetőleg képes leszek időt szakítani azokra a régi hobbikra, amiket nagyon szerettem – vagy legalább kitalálni néhány újat, ami kitölti a szabadidőmet.
Tudom-tudom, nem éppen világmegváltó tervek, de talán nem is kell mindig olyanokat kitűznünk magunk elé, amelyek tökéletesnek és mindent lehengerlőnek hangzanak. Az élet ugyanis sosem alakul menetrend szerint. Hiába tervezzük el a legapróbb részletekig, végül az esetek többségében úgyis máshogy történnek a dolgok. Épp ezért érdemes nagy vonalakban meghatározni a terveket; hogy amikor elérsz az 5. év végére, ne érezd úgy, hogy semmi sem jött össze. És hogy megerősítsem a vágyaimat, úgy gondoltam, kipróbálom azt a trükköt, amit anno a Titok című filmben láttam.
Kerestem egy viszonylag nagyobb kartonlapot, és teleragasztottam képekkel: egy tengerparti fotó, ahol el tudnám képzelni azt a bizonyos nyaralást. Egy klassz autó, amit szívesen elfogadnék a jövőben. Egy tájkép, amit egyszer szeretnék én is megfesteni.
Kép forrása: badassbedrooms.tumblr.com
Ilyen, és ehhez hasonló képekkel aggattam tele a papírt, majd kitettem a szobámba, hogy nagyjából mindig szem előtt legyen – de csakis saját magamnak. Hiszen ki tudja? Ha tényleg hiszek abban, hogy az elképzeléseim valóra válnak, talán tényleg úgy is történik, és sikerül bevonzanom őket. Még ha nem is 100%-os a hasonlóság a mostani gondolataim és a jövőbeli életem között, már akkor is közelebb kerültem hozzá néhány lépéssel, ha csak a felét sikerül teljesíteni.
És bár kicsit klisének hangzik, de tudod, mit mondanak: az igazi kaland maga az utazás, és nem a befejezés! Az egyetlen, ami megkönnyítheti a dolgokat az, ha nagyjából azt is sejted, merre kell elindulnod, hogy végül meg is érkezz – a többi már tényleg a sorson múlik.