Ez az egész kérdéssorozat egy teljesen átlagos péntek este merült fel bennem. Mivel nem éppen kedvenc hobbim az esőben csavargás és Kittinek legalább annyi kedve volt kimozdulni otthonról, mint nekem, így hát egyedül vágtam neki a hétvége előestéjének. Persze volt egy rakatnyi tervem: forró fürdő, gyümölcsös tea, és egy izgalmas könyv – egye-fene még néhány gyertyát is meggyújtok, hogy olyan hollywoodi filmesnek tűnjön az egész. Ehelyett viszont 23:35-kor azon kaptam magam, hogy majd’ leragadnak a szemeim, ami nem csoda, hiszen nagyjából 2 órája odatapadtam a laptopomra.
Már épp készültem elszakadni a péntek esti partneremtől, amikor az egyik régi ismerősöm megosztott Facebookon egy életeseményt: elkezdett ott dolgozni, ahol mindig is tervezte. És ezt nem úgy értem, hogy azóta tervezte, mióta beadta oda az önéletrajzát; ő már a középiskolában is gyakran hangoztatta, hogy egy nap azon a helyen fog kikötni, híres ügyvédként. És oké, talán a híres jelző még várat magára, de határozottan közelebb került a céljához, mint valaha. Kicsit vegyes érzések uralkodtak el rajtam, hiszen egyrészt nagyon örültem a sikereinek, másrészt pedig csodálkoztam, vajon hogy tudta mindezt összehozni?
via GIPHY Olvass még a témában
Jövőbeli álomtervek vs. a hideg valóság
Különös, de 9 óra hosszú alvás után sem igazán tudtam kiverni a fejemből a dolgot, hiszen folyton arra emlékeztetett, hogy én nem igazán értem el sok mindent a régi terveimből. És persze most nem azokra az irreális, mesefilmszerű elképzelésekre gondolok, amiket 7 évesen találtam ki Barbie-babázás közben (mint például, hogy megtanulok repülni, vagy lesz egy farmom, tele pónikkal). Hanem arra, amikor 20 évesen, közel a szakirány választáshoz leültem, és feltettem magamnak azt a bizonyos kérdést, amit egyébként úgy utálunk az állásinterjúkon. Hol képzelem el magam 5 év múlva?
