Nemrég azon kaptam magam, hogy harmadszor is átöltözöm, mielőtt elindulok egy találkozóra. Egy kávézóba tartottam, ahol a párom készült bemutatni az anyukájának.
Szerettem volna jó benyomást tenni, de mindegyik ruha olyannak tűnt, amiben tudom, hogy a páromnak tetszenék – de vajon tetszenék az anyukájának is? A tükör előtt állva hirtelen megálltam, és feltettem magamnak a kérdést: miért nem megyek egyszerűen úgy, ahogy vagyok?
Másnak akarom mutatni magamat? És ha igen – ez baj?
Ez a gondolat valószínűleg sokunk fejében megfordul, amikor először találkozunk a párunk szüleivel. Az ember szeretne jó benyomást kelteni. Udvariasabb, rendezettebb, talán egy kicsit visszafogottabb is lesz. De közben ott motoszkál a kérdés: vajon ez még mindig én vagyok? Olvass még a témában
Azt hiszem, a dilemmát az okozza, hogy sokszor úgy beszélünk az „önazonosságról”, mintha az azt jelentené, hogy minden helyzetben pontosan ugyanúgy kell viselkednünk. Ugyanaz a ruha, ugyanaz a hangnem, ugyanaz a stílus – különben nem vagyunk őszinték.
Csakhogy az élet valójában sosem működött így.
Nem ugyanúgy viselkedünk az orvosnál, mint amikor szombat este a barátnőinkkel ülünk egy teraszon. Nem ugyanúgy beszélünk a főnökünkkel, mint az unokatestvérünkkel. Nem ugyanazt a ruhát vesszük fel egy családi ebédre, mint egy fesztiválra.
És mégsem gondoljuk azt, hogy mindez hazugság lenne.
A személyiségünk nem egyetlen merev forma, hanem inkább egy sokoldalú rendszer. Különböző helyzetekben különböző részei kerülnek előtérbe. Van egy oldalunk, amely a barátainkkal felszabadult, egy másik, amely a munkában koncentrált, és egy olyan is, amely akkor jelenik meg, amikor valakinek fontosak vagyunk, és szeretnénk jó benyomást kelteni.
Amikor a párom anyukájával találkoztam, valószínűleg ez az utóbbi oldal került elő.
Nem azért, mert el akartam rejteni magamat, hanem mert szerettem volna tiszteletet mutatni. Egy találkozás a partner szüleivel különleges helyzet: egyszerre személyes és formális. Azt jelzi, hogy a kapcsolatunk fontos, és hogy a másik családjával is kapcsolatba kerülünk.
Teljesen természetes, ha ilyenkor egy kicsit jobban odafigyelünk arra, hogyan jelenünk meg.
Persze van egy határ, ahol ez már valóban problémássá válhat
Ha valaki teljesen más embernek próbálja kiadni magát. Ha például csak erre az alkalomra vásároltam volna egy teljes szett könyvtáros néni öltözetet, valószínűleg elkezdhetnék aggódni magamért.
De az, hogy egy kicsit elegánsabban öltözünk, vagy a személyiségünk egy nyugodtabb, udvariasabb oldalát mutatjuk, nem képmutatás. Inkább egyfajta társas intelligencia.
Tulajdonképpen arról szól, hogy érzékeljük a helyzetet: az emberi kapcsolatok tele vannak ilyen finom alkalmazkodásokkal. Figyelünk arra, hogyan hatunk másokra, és igyekszünk olyan módon jelen lenni, amely tiszteletteljes és nyitott.
Ez még nem azt jelenti, hogy közben elveszítjük önmagunkat
Végül egy egyszerű, virágos, de felsliccelt ruhát vettem fel a találkozóra. Nőies és finom, elegáns és visszafogott volt, de azért ott volt benne az a vonzó nőiesség, amit szeretek. Kényelmesen éreztem magam benne. És úgy döntöttem, hogy ez a lényeg.
A személyiségünk sokrétegű. És néha teljesen rendben van, ha egy új találkozásnál a legudvariasabb, legfigyelmesebb verziónkat vesszük elő. Ez nem becsapás. Csak egy szociális készség, amit mindannyian alkalmazunk, amikor kapcsolódunk egymáshoz.
