Becézni, vagy nem becézni? Egy kutatás szerint lehet, hogy rosszul csináljuk

A becézés egy nagyon érdekes és kétélű dolog: sokan csak a legközelebbi szeretteinktől tűrik el (vagy tőlük sem), míg másokat egyáltalán nem zavar a becézés – sőt, örömüket is lelik benne. Nekem annyira a becenevem „híresült el”, hogy az a furcsa, ha valaki a tényleges keresztnevemen szólít. Azonban az igazi becézést mi is csak itthon engedjük meg magunknak – és ezeket a beceneveket mások még hírből sem ismerik, a közeli rokonok előtt sem használjuk őket. De érdemes, szabad-e becézni, ha jót akarunk a párkapcsolatunknak?

A párkapcsolatokban alapvetően a kötődés megerősítésére, az összetartozás kifejezésére használjuk a beceneveket. A szeretet és a ragaszkodás egyfajta megnyilvánulásaként tekinthetünk a kedves nevekre, ezért is van az, hogy a többség nem hagyja, hogy „akárki” becézze. Intim dologként tekintünk rá, így nem véletlenül kerüljük a túlságosan is személyes beceneveket például a hivatalos helyeken.

Ugyan már, Édesem!

Egy friss kutatásban, amit a Journal of Social and Personal Relationships tett közzé, több mint 1000 résztvevőt kérdeztek meg becézési szokásaikról. A felmérésben részt vett felnőttek úgy nyilatkoztak, hogy 87%-ban használnak beceneveket a párkapcsolataikon belül: a férfiak nagyobb arányban, 85%-ban becézik a partnereiket, de a nők sem maradnak le sokkal, ők 76%-ban élnek ugyanezzel a lehetőséggel. 

Az elterjedt, ömlengősnek tekinthető becenevek nem nyerték el túl sok ember szimpátiáját.

A leginkább utált női becenevek toplistájára került a Cukibaba, a Hercegnő, a Cukorborsó, az Édibédi, míg a férfiak az Apucit és a Papit gyűlölték a leginkább.