Sok előadást hallottam már arról, hogy nem szabad hagyni, hogy a félelmeink vezessenek. De miért nem? Zavar, hogy férfiként szégyellnem kell ezt a természetes érzést, hiszen épp, hogy sokszor a félelmeink védenek meg és terelnek a jó irányba.
Megtapasztaltam már azt, amikor egy kulcshelyzetben elragadt a félelem, és futásnak eredtem (persze csak átvitt értelemben). Hogy gyávaság lett volna? Inkább önvédelem és a jobbra való törekvés. Mivel sokan keverik a gyávaságot a félelemmel, ezért inkább mindent, ami ehhez az érzelemhez kapcsolható tiltanak. Csakhogy hatalmas a különbség: a gyávaság nem megnyitja, hanem elzárja a lehetőségeket.
A személyiségjegyeink szerint is lehetünk különbözőek, ami a félelmet illeti. Arra gondolok, hogy például egy introvertált embernek nehezebb teljesen ismeretlen emberekkel új kapcsolatot létesítenie, ami nem a félelméhez kapcsolódik, hanem a személyiségéhez.
Sokat tanulmányoztam a vezetés témakörét, és ott több előadó is elmondta, hogy a vezetéssel töltött időben, sokszor a rossz tapasztalatok megtanítják a vezetőt arra, hogy bizonyos dolgoktól féljen. Ez jó, mert ezek alapján sok rossz döntést el tudnak kerülni. Tudnunk kell megállni egy gondolatra, s megvizsgálni a félelmünk alapját: valós és tényleg ugyanaz a helyzet áll fent, mint ami a múltkor a problémához vezetett, vagy igazából nem is olyan drámai a helyzet és csak rémeket látunk?
A gyerkőceimnek azt szoktam tanítani, hogy ha váratlan esemény miatt megijednek, álljanak meg, lépjenek hátra, vegyenek egy mély levegőt, és gondolják végig mi a helyzet. Mivel ez a röpke pillanat kizökkenti őket a folyamatból, a valódi problémát tudják lereagálni.
A félelem a hasznos érzéseink közé tartozik, nem a bénításunkra van, hanem a biztonságunkat igyekszik szolgálni. Éppen ebből az okból nem kikapcsolni kell, inkább a kockázatértékelő rendszerünket kell fejlesztenünk. A valós helyzetértékelés mindig nagy segítség egy krízisben, mert ha valakit rendszeresen érnek traumák, akkor kialakulhat egy mindentől való félelem, ami állandósulhat az életében.
Amikor tehát legközelebb olyan változások jönnek, amik egy kicsi időre elveszik a kapaszkodónkat, akkor vizsgáljuk meg a félelmeinket: ha esetleg bukáshoz vezetnek, akkor előző tapasztalataink alapján már ki tudjuk kerülni, ha viszont egyszerűen csak az ismeretlentől tartunk, akkor adjunk esélyt életünkben az újnak.
Akármennyire is ellentmondásnak hangzik, de vállaljuk bátran a félelemmel járó kényelmetlen érzést, mert csak a változások visznek előre és emelnek egy magasabb önismereti és érzelmi szintre. A talpra állás nem megy egyik percről a másikra, de éppen ettől szép. Az út maga a szép.