Előfordult már, hogy észrevetted: a mondataid végére akaratlanul is odabiggyesztesz egy „azért, mert” kezdetű magyarázatot?
Mintha nem lenne elég egy egyszerű „nem” vagy egy vélemény, hanem azonnal egy láthatatlan bíróság előtt kellene megvédened magadat… Ez a kényszeres indoklás azonban ritkán fakad valódi közlésvágyból, sokkal inkább egy mélyen gyökerező túlélési stratégia, amely észrevétlenül morzsolja fel az önbecsülésedet.
Amikor a gondolatok nem hagynak aludni
Saját tapasztalatból mondom: a belső „kattogás” elképesztő energiákat emészt fel. Egy-egy nehezebb baráti csevegés vagy munkahelyi megbeszélés után napokig rágtam magam: mit mondtam, hogyan néztem, és vajon mit gondolhat most rólam a másik? Olyan is volt, hogy utólag üzenetben kezdtem el szabadkozni, csak mert belém nyilallt a gyanú: talán félreértettek? Olvass még a témában
„Akkor vettem először komolyan a panaszkodását” – Férfiak, mi történt, amikor a feleség levette a jegygyűrűt?
„Csak uralkodni akart rajtam” – Bizonyos férfiak nem szerelemre vágynak, hanem érzelmi kontrollra
Rá akartam szólni a tinédzserekre a buszon, de nem mertem – ahogy senki más sem
Beírtam a naptáramba, hogy „spontaneitás” – Így egyensúlyozok a kreatív énem megőrzése és a teendőim között
Az agyunk ilyenkor vész-üzemmódba kapcsol, és elhiteti velünk, hogy ha elég logikus érvet sorolunk fel az álláspontunk mellett, akkor megvédhetjük magunkat a kritikától vagy a rosszallástól. Pedig a valóságban ezzel pont az ellenkezőjét érjük el: amikor egy teljesen jogos döntésünket, érzésünket túlmagyarázzuk, valójában saját magunkat hagyjuk cserben.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
