Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokáig azt gondoltam, hogy ha kívülről minden rendben van, akkor belül sem lehet nagy baj. Ha haladok a munkámmal, ha kipipálom a feladatokat, ha jönnek a visszajelzések, akkor nyilván jó úton halad az életem. Persze, sokszor fáradt vagyok, már nehezen találok örömet a sikereimben, és reggelente egyre megterhelőbb kikelni az ágyból. De aki nincsen jól, az az életét sem tudja egyben tartani, én meg látszólag tudom. Akkor hát minden rendben van, nem igaz?
A teljesítmény nagyon jó menedék tud lenni
Strukturál, keretet ad, és ami talán a legfontosabb: visszajelzést. Ha jól csinálsz valamit, kapsz érte elismerést. Ez egy nagyon tiszta rendszer, különösen ahhoz képest, ami belül történik, amikor valami nincs rendben. Ott nincs mindig egyértelmű ok-okozat, nincs gyors megoldás, és sokszor még szavak sincsenek arra, ahogyan érzem magam. De megtanultam gyerekkoromból, hogy a totális káosz ellenére hogyan lehet fókuszáltnak maradni, sőt, hogyan segíthet a fókusz elvenni a figyelmet az élet minden más olyan területéről, ami éppen szétesik.
Úgyhogy csak csináltam azt, amit mindig is tettem. Dolgoztam tovább, dolgoztam egy kicsit többet, elvállaltam még egy feladatot, magasabbra emeltem az önmagammal szemben támasztott elvárásaimat és miközben mindenhol teljesítettem, hamis komfortot adott a tény, hogy nem volt időm foglalkozni azzal, én magam hogy vagyok. Olvass még a témában
A felismerés, hogy segítségre van szükségem, egy feladatokkal zsúfolt napon jött, amikor tudtam, hogy sok ember elé kell kiállnom elmondani a gondolataimat.
A szakmai megmérettetés előtt teljesen összeomlottam, a fürdőszobám padlóján sírtam, zihálva vettem a levegőt, és éreztem, ahogyan a pánik átjárja a testemet.
Aztán eljött az idő, amikor el kellett indulnom otthonról, és mint egy robot, letöröltem a könnyeimet, felöltöztem, és életem egyik legjobb prezentációját tartottam meg.
Nem hiszem, hogy a közönségemben bárki is volt, aki ne azt gondolta volna, hogy profi vagyok abban, amit csinálok. A látszólagos önbizalom és a mosolygás azonban csak addig tartottak ki, amíg újra bezárult mögöttem az ajtó. Ekkor, mintha valaki egy gombot nyomott volna meg, ami kikapcsolta a robotot, újra a padlón fekve találtam magam, és folytattam a sírást reggelig. Pedig nem volt rá különösebb okom. Egyszerűen csak úgy éreztem: kiégtem.
A depresszió nem mindig látványos. Nem mindig úgy néz ki, mint amit elképzelünk róla. Néha egészen jól be tud simulni egy produktív, szervezett, kívülről sikeres életbe. Sőt, néha pont a teljesítmény tartja fenn. Mert amíg csinálsz valamit, addig nem kell foglalkozni azzal, ami a felszín alatt van.
Nálam ez egészen addig működött, amíg egyszer csak nem működött tovább. Ekkor fordultam pszichológushoz.
Ma már próbálok máshogy nézni a napjaimra. Nem gondolom továbbra sem, hogy a teljesítmény felesleges vagy rossz lenne – mert nem az. Jó érzés haladni, alkotni, eredményeket látni. De már nem keverem össze azzal, hogy ez egyenlő lenne a jólléttel.
Inkább egy jelzőként használom. Ha minden rendben van, a teljesítmény mögött ott van az energia, a kíváncsiság, az öröm. Ha viszont ezek eltűnnek, akkor hiába van meg kívülről minden, valami nincs egyensúlyban. És akkor igenis lépni kell.
