Kevés erősebb érzés létezik a világon, mint az anyai bűntudat. Magamról például biztosan tudom, hogy gyakorlatilag együtt érkezett a gyermekemmel, sőt talán már a születése előtt is ott volt – miközben a szívem alatt hordtam, vigyáztam rá és önmagamból tápláltam, már megjelent a gondolataim horizontján, amiért nem ettem aznap elég zöldséget, mert elfelejtettem bevenni reggel a terhesvitamint, vagy mert nem iratkoztam be kismama jógára.
Valakitől egyszer azt hallottam, hogy az egyik legbiztosabb jele annak, hogy jó szülő vagy, az, hogy aggódsz azon, hogy vajon jó szülő vagy-e, és ebben lehet némi igazság. Egy másik ember testi-lelki jólétéért, az egész életét meghatározó szeretet és kötődés biztosításáért felelni embert próbáló feladat, és valószínűleg lehetetlen úgy helyt állni benne, hogy az ember néha ne kérdőjelezze meg a saját képességeit.
Az anyai bűntudat azonban nem csak egy belső, ösztönös hang
Idővel iparág épült köré – olyan, amelynek nagyon is érdeke, hogy mi, anyák, folyamatosan úgy érezzük, nem vagyunk elég jók. Olvass még a témában
Fáradt vagyok attól, hogy mindig „jól kell kinéznem” – elég volt az állandó nyomásból
Ezt jósolja a Tarot tavaszra a csillagjegyeknek
„Apám abban az órában halt meg, amikor a fiam született és ugyanott van a lábán tűzfolt”
A kék szeműek elszántak, a zöld szeműek a legboldogabbak. Szemszín és személyiség
Azt mondják, egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. A modern anyaságot azonban ritkán kíséri csendes támogatás. Sokkal inkább végtelen mennyiségű vélemény, elvárás, tanács és „kötelezőnek” beállított gyakorlat öleli körbe.
A közösségi média képei, a szülői fórumok szigorú véleményvezérei, a „tökéletes anya” tartalmak, a gyereknevelési könyvek és kurzusok mind azt sugallják: lehet még jobban, lehet még szebben, lehet még szakmaibban.
Hogy bármennyit teszel is bele, lehetsz még jobb – vagyis még nem vagy a legjobb, márpedig te is a legjobbat szeretnéd a gyerekednek, nem igaz?
Ez az érzés sok nőben mélyen gyökerezik. Hiszen generációk óta halljuk az olyan mondatokat, mint „egy jó anya mindig…”, „egy rendes anya soha nem…”, „egy igazi anya képes rá, hogy…”. Már-már fel sem tűnik, mennyire természetellenes ez a nyomás. Mennyire irreális az a kép, amit a társadalom – és az ahhoz csatlakozó profitvezérelt szereplők – elénk tesznek.
Mert bizony van, aki nagyon jól jár azzal, ha mi nem érezzük magunkat elég jónak. A bizonytalanság piacképes termék. Az, hogy mi úgy érezzük, le vagyunk maradva, nem vagyunk elég tudatosak, elég türelmesek, elég szervezettek, kiváló táptalaj egy virágzó iparágnak. Minél rosszabb anyának érezzük magunkat, annál fogékonyabbak vagyunk a „megoldásokra”.
Félreértés ne essék, szerintem is vannak remek segítők, kiváló programok és fejlesztő eszközök. Nekem például rengeteget segített anno egy szoptatási tanácsadó, és egy fejlesztő szakemberünk is volt, aki nemcsak a lányom letapadt vállizmait, de az én belső görcseim közül is sokat feloldott.
Ugyanakkor azt is a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem minden iparági szereplő célja, hogy valóban megoldja a problémáimat – hiszen, ha nincs probléma, nincs aggodalom, márpedig akkor nem költök el bármennyit az ígért megoldásra sem.
És akik ebből profitálnak
Innen már nem nehéz látni, hogy azoknak, akik ebből profitálnak, a célja egyenesen az is lehet, hogy újabb félelmeket gerjesszenek – és lássuk be, egy kétségbeesett, magára hagyott, a gyermekéért egyébként is folyton aggódó és önmagát megkérdőjelező fiatal anyukában nem nehéz újabb és újabb félelmeket plántálni.
A babagondozási eszközök, fejlesztő játékok, oktatóprogramok, szülői tanfolyamok, wellness-szolgáltatások és példaképként funkcionáló influencerek jelentős része mind erre épít: ha megveszed, ha kipróbálod, ha elkezded, akkor jobb anya leszel. Ha követed a tanácsokat, ha nem térsz el a rutintól, ha befektetsz ebbe vagy abba, akkor végre lesz mire büszkének lenned. A háttérüzenet azonban mindig ugyanaz: önmagadban nem vagy elég. És ez az, ami igazán eladhatóvá teszi a terméket.
A bűntudatra épülő nyomás másik forrása a látható „tökéletesség”. Közösségi platformokon anyák ezrei mutatják be, hogyan lehet a gyereknevelést szinte művészi precizitással végezni: kiegyensúlyozott gyerekekkel, hibátlan reggelikkel, kreatív foglalkozásokkal, makulátlan otthonnal és kifogástalan frizurával. A valóság persze ennél sokkal kevésbé steril, de a képek nem erről szólnak. A tökéletes pillanatot látjuk, a káoszt nem. És mégis összehasonlítjuk magunkat vele. Hiszen ez is része az iparnak: ha úgy érezzük, hozzánk képest mindenki más jobban csinálja, nagyobb az a szorongás, amelyre aztán majd lehet építeni.
A kérdés viszont az: kinek jó ez? A gyerekeinknek biztosan nem. Nekünk, anyáknak még kevésbé. A profitáló szereplők számára viszont annál inkább. Mert amíg bűntudatunk van, addig fogyasztók vagyunk.
