„Most már legalább tudjuk, és így jobban képesek leszünk segíteni is neki” – mondta a lányom apja, mikor a szobából kijöttünk, és igaza volt.
Miközben a diagnózis sem váratlanul nem ért, se meg nem lepett, mégis nehéz volt hallani, amikor kimondták, hogy az én gyerekem mindig más lesz, mint a többiek, főleg, hogy tudtam, ez azt is jeleni: másként néznek majd rá mindenütt.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy bármit mondtak is, bármit írtak is egy zárójelentésre, bármilyen kód kerül is a lányom neve mellé mindenféle online rendszerekben, amikor bezártuk magunk mögött a főorvosi szoba ajtaját, a lányunk ugyanaz a gyerek maradt, aki akkor volt, amikor bementünk. Tökéletes gyerek. A maga minden furcsaságával, különlegességével, kivételes humorával és senki máséhoz nem hasonlítható látásmódjával a lányom minden egyes sejtje és idegszála úgy jó, ahogy van, és semmit nem változtatnék rajta.
Csak azt szeretném, hogy boldog legyen, és megtanulja kezelni a félelmeit és szorongásait, ehhez pedig autistaként speciális segítségre van szüksége.
A diagnózis egy elkerülhetetlen első lépés volt ahhoz, hogy ezt a segítséget meg tudjuk majd adni neki, így összességében szerencsések vagyunk, amiért végül egy olyan szakértői csapathoz kerültünk, akik felismerték a pontos szükségleteit. Olvass még a témában
Nem volt könnyű hallani, amikor kimondták, hogy a lányomnak autizmus spektrumzavara van. De azt is tudom, hogy ez korántsem a vége semminek. Ez a kezdet, amire szükségünk volt ahhoz, hogy a gyerekünkből egy boldog felnőtt legyen. És semmi más nem számít.
