Rengeteg dolgon segített át ez a mondat, többek között azon is, amikor felmerült bennünk a gyanú, hogy a lányunk sajátosságai talán túlmutatnak azokon a kereteken, amit a legtöbben “normálisnak” gondolnak.
Talán két és fél éves volt, amikor először felmerült bennünk az autizmus gyanúja, és négy éves múlt, mire megkaptuk a diagnózist. Volt időnk tehát megbarátkozni a gondolattal, és abban is biztosak voltunk, hogy nem fogunk miatta máshogyan nézni rá, és természetesen pontosan ugyanolyan rajongással fogjuk szeretni. Mégis úgy éreztem, hogy kiszökik a szobából a levegő, amikor kimondták a diagnózist. A mondatot, ami azzal kezdődik, hogy “A gyerekemet diagnosztizálták…” sosem egyszerű hallani, mondta egy barátom, és igaza volt.
Megnyugvást kellett volna, hogy adjon, hogy nem én rontottam el dolgokat. Hogy nem azért nem tudtunk bizonyos helyzetekkel megbirkózni, mert rossz anya vagyok, vagy mert képtelen vagyok “megnevelni” a gyerekemet, mint ahogyan azt az elmúlt négy évben fájdalmasan sokan és sokszor érzékeltették velem.
Mégis azt kívántam, bárcsak én lennék a hibás. Bárcsak velem lenne valami “baj”, és nem vele lenne valami, ami megnehezíti majd az életét. Olvass még a témában
