Valahol már elfogadtam, hogy szülőként ez is a feladatom
Hogy beszéljek róla. Hogy elmagyarázzam, mi az, ami neki nehéz. Hogy megmutassam, milyen apró dolgokkal lehet könnyebbé tenni a mindennapokat. Hogy együtt találjunk olyan megoldásokat, amik nem csak neki, hanem mindenkinek jobbak. Ez nem teher. Inkább egyfajta hídépítés.
De van egy pont, ahol ez a nyitottság elfogy. Ahol már nem arról van szó, hogy valaki nem érti, hanem arról, hogy nem is akarja érteni. Amikor nem kérdez, csak elvár. Amikor nem figyel, csak minősít. Amikor nem próbál alkalmazkodni, csak azt várja, hogy a lányom tegye meg helyette. Na ez az, amitől ökölbe tud szorulni a kezem.
Mert az alkalmazkodás nem egyirányú utca. Nem lehet mindig ugyanattól az embertől elvárni, hogy ő lépjen hátrébb, ő simuljon bele egy helyzetbe, ő viselje el a kényelmetlenséget. Különösen akkor nem, ha ez neki sokkal nagyobb árat jelent, mint másnak. Olvass még a témában
Beírtam a naptáramba, hogy „spontaneitás” – Így egyensúlyozok a kreatív énem megőrzése és a teendőim között
Az alaposságom a pótcselekvésem, ha szétesik az életem – ekkor döbbentem rá
„Vasárnap reggel 7-kor a telefonban üvöltött velem” – Elviselhetetlen főnökök
Ezekkel az apró mindennapi lépésekkel te is rengeteg áramot spórolhatsz
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
