Berci bácsi
Kiskoromban bírtam a nagybátyámat, vidám ember volt, aki mindig kedvesen üdvözölt minket, gyerekeket – nagyapámmal ellentétben, aki ügyet sem vetett ránk – és hosszan elbeszélgetett velünk. Aztán ahogy cseperedtem, a nővérem és anyám minden családi látogatás előtt szóltak, hogy „vigyázzak Berci bácsival.” Anyám bizalmasan suttogta, hogy csak köszönjek neki és surranjak el tőle, a nővérem pedig a szemét forgatva mondta, hogy „ne nagyon jópofizzak a vén kujonnal.”
Akkor még nem értettem, miért mondják ezt, azt sem tudtam, mit jelent a „kujon” szó. Aztán kezdett leesni a tantusz, mert Berci bá megjegyzései („Jaj de szépen fejlődsz, úgy domborodsz, mint egy igazi nőci.”) és hosszas ölelgetései valóban kezdtek kellemetlenné válni. Emlékszem, egy idő után már én figyelmeztettem a kisebb unokatestvéreimet, hogy legyenek óvatosak Berci bával és ezt akkoriban teljesen természetes volt. Csak felnőttként háborodtam fel, hogy miért anyámnak kellett engem figyelmeztetnie, ahelyett, hogy mondjuk Berci bácsit helyretette volna valaki. Például apám. Az egész család asszisztált ehhez és az öreg kéjenc minden összejövetelen ott volt.
