Ezért igyekszem nemcsak prédikálni, de példát is mutatni: szeretném, ha nem törne meg a média nyomása alatt, és szeretné a saját testét, ezért én sem szidom a saját testemet. Szeretném, ha képes lenne kiállni a véleményéért, ezért én is beleállok a konfliktusokba, ha kell. Szeretném, ha képes lenne fejlődni, hibázni és bocsánatot kérni, ezért én is bocsánatot kérek tőle, amikor utólag úgy érzem, nem megfelelően kezeltem egy helyzetet.
Van azonban egy aspektus, ahol úgy érzem, még mindig túl nagy az ellenállás a saját igényeink kifejezésére. Egy újszülöttel éjszakázni, egy totyogó után szaladgálni, vagy éppen heteket tölteni a munkahelyünk és a játszótér között ingázva, 5 percnyi csend nélkül fizikailag és mentálisan is fárasztó lehet.
Ugyanakkor beismerni, hogy kimerültünk, hogy szükségünk van néhány órára csak magunknak, és hogy bármennyire is szeretjük a gyermekünket, pokoli nagy szükségünk lenne arra, hogy most csak egy kicsit maradjon csendben, néha szinte lehetetlenül nehéz.
Olvass még a témában
Talán azért, mert félünk, mi lesz, ha nem állunk minden percben rendelkezésre, hogy a gyermekünk minden igényét kielégítsük. Talán azért, mert amint elfáradunk, megszólal a kis hang a fejünkben, hogy „másoknak ennyi segítsége sincs”, vagy hogy „másnak X-szel több gyereke van”, de nem érezzük jogosnak a saját kimerültségünket.