A magyar köznevelésben 2012/2013-tól felmenő rendszerben vezették be a mindennapos testnevelést, vagyis a heti öt testnevelésórát. Ez mára kötelező keretté vált az iskolákban, korlátozott felmentési lehetőségekkel, és azóta is folyamatos szakmai és társadalmi vita tárgya: vajon segíti-e a gyerekek egészségét vagy túlterheli őket.
Úgy is mondhatjuk, hogy az „első generációs öt testnevelésórás” diákok közé tartozom. És bár a rendszer célját értem, a saját élményeim inkább arról szólnak, hogyan lett ez a változtatás egy kötelező, sokszor kényelmetlen hétköznapi rutin ahelyett, hogy megszerettette volna velem a mozgást.
Az iskola mint mozgástér – amikor hiányzik a komfortos környezet
A testnevelésórákat az iskola adottságai is meghatározzák. A legtöbb esetben nem olyan környezetben zajlanak, ahol a különböző mozgásformák után biztosított lenne a – főleg privát – zuhanyozás vagy tisztálkodás lehetősége. Olvass még a témában
Nem sétálsz eleget ősszel? Ezekkel a trükkökkel lehet részed benne anélkül, hogy kimennél
Így fejlesztheted az intuíciódat – 6 technika is rendelkezésedre áll
A szívproblémák csendes előjele, amit a legtöbb ember figyelmen kívül hagy
„Az anyósom beszól, a nagybátyám üvöltve politizál.” – Neked milyen magánszám szerepel a toxikus családi bingón?
Ma is élénken emlékszem arra, amikor az órák után dezodort fújkálva próbáltunk fürdés nélkül eltüntetni a különféle szagokat, majd izzadtan ültünk végig további tanórákat. Különösen kellemetlen volt, amikor a napunk testnevelésórával kezdődött, és az egész iskolai napot ez a frusztráció kísérte végig.
Ahol a mozgás szeretete helyett a kényszer maradt
A heti öt testnevelésóra nálunk úgy nézett ki, hogy három óra a klasszikus órarendbe illeszkedett, kettő pedig délutáni, „dupla sport” jellegű foglalkozás volt.
A választási lehetőségek korlátozottak voltak, így kerültem például először néptáncórára is. Nem azért, mert érdekelt, szívesen kipróbáltam volna, hanem mert ott volt szabad hely.
Bár önmagában a mozgásformák sokszínűsége értékes lehetne, számomra ez inkább kényszerhelyzetként jelent meg, nem pedig felfedezésként.
Voltak órák, amiken kifejezetten rosszul éreztem magam, már órák előtt szorongtam, volt, hogy sírtam is. Ez pedig hosszú távon attól is elvette a kedvem, hogy egyáltalán bármilyen tánccal próbálkozzak még.
Nem minden gyerek ugyanabban a sportban találja meg önmagát
A testnevelésórák, sportszakkörök nálam elég hullámzóan teltek. Például a röplabdázást kifejezetten szerettem, abban a közegben könnyebben megtaláltam a helyem.
Ezzel szemben kosárlabdaórákra járni már egyenesen lelki teher volt, egyszerűen nem értettem, mit keresek én ott. A reális válasz az volt, hogy magas vagyok, ezért úgy gondolták, biztosan jó leszek benne, járjak oda, és kész – az viszont senkit nem érdekelt igazán, hogy én ezt egyáltalán nem élvezem.
Szerintem fontos lenne felismerni, hogy a mozgás nem minden gyerek számára ugyanazt jelenti: ami valakinek sikerélmény és örömforrás, az másnak akár szorongást vagy tartós rossz élményeket is okozhat.
Ugyanakkor hiszek abban, hogy mindenki számára meg lehet találni azt a mozgásformát, amit megszeret, vagy legalábbis nem kényszerként, büntetésként él meg. Elég, ha csak azokra a testnevelésórákra gondolok vissza, ahol többféle lehetőség közül lehetett választani. Nem volt kötelező mindenkinek mindig ugyanazt csinálni. Sokkal jobb emlékként maradtak meg.
Amikor a mozgás emléke inkább hátráltat, mintsem motiválna
A testnevelésóráknak elméletileg az lenne a céljuk, hogy megszerettessék a mozgást, és alapot adjanak az egészséges életmódhoz. Nálam azonban inkább az történt, hogy ez az élmény hosszabb távon is negatívan hatott: felnőttként is voltak időszakok, amikor nehezebben találtam vissza a rendszeres mozgáshoz, részben a korábbi rossz élmények miatt.
Ez természetesen egyéni tapasztalat, de azt gondolom, érdemes komolyan venni, hogy az iskolai élmények hosszú távon is befolyásolhatják sok dologhoz való hozzáállásunkat.
Egy másik megközelítés lehetősége
Hiszek abban, hogy a gyerekeknek nem egyformán kellene ugyanazt a mozgásformát csinálniuk ugyanabban a rendszerben.
Sokkal inkább egy olyan struktúra lenne ideális, amelyben többféle mozgásforma közül lehet választani, és a diákok a saját adottságaikhoz, érdeklődésükhöz és komfortjukhoz igazodva találhatják meg azt, ami náluk működik.
Több választás, kevesebb kényszer
A mai rendszer egyik dilemmája, hogy a kötelező óraszám mellett sok gyereknek kevesebb ideje és energiája marad arra, hogy iskola mellett olyan mozgásformákat válasszon, amelyeket valóban szívesen végezne – akár sportegyesületben, akár más szabadidős keretek között.
Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan lehetne a testnevelést inkább lehetőségként, és kevésbé kötelező feladatként megélni. Több alternatívával, rugalmasabb keretekkel, és a diákok egyéni igényeinek nagyobb figyelembevételével.
Egy rendszer, amit érdemes újragondolni
A heti öt testnevelésóra rendszere mögött abszolút elhiszem, hogy eredetileg a mozgás, az egészség és a rendszeresség támogatása áll. Ugyanakkor a saját tapasztalataim alapján úgy látom, hogy a megvalósítás módja legalább annyira meghatározó, mint a cél maga.
Ha a mozgás élménye helyett a kötelezettség érzése marad meg, akkor könnyen elveszhet az, amiért az egész rendszer létrejött.
És talán itt érdemes feltenni a kérdést: hogyan lehetne a testnevelés valóban olyan élmény, amely hosszú távon is a mozgás felé tereli a gyerekeket – nem pedig egyre távolabbra sodorja őket tőle?
Ha ma egyetlen tanácsot adhatnék a 15 évvel ezelőtti önmagamnak, az az lenne: tarts ki, és ne hagyd, hogy a kellemetlen testnevelésórák elvegyék tőled a mozgás örömét. Menj sétálni, biciklizz, táncolj úgy, ahogy jól esik, tornázz a kedvenc videóidra – mert később akár az egészséged is múlhat azon, hogy mennyire jó a kapcsolatod a mozgással.
