Gyerekkoromban imádtam kint lenni a szabadban. Kirándulni, sétálni, a játszótéren lenni – ezek a tevékenységek boldoggá tettek. Mozgásigényes voltam, mint sok kisgyerek. Mégis, amikor kifejezetten sportolásról volt szó, valami megváltozott bennem. Mintha ugyanaz a mozgás, ami örömet okozott, hirtelen kötelező, szigorú és elvárásokkal teli tevékenységgé vált volna.
A probléma ott kezdődött, hogy a sporttal kapcsolatos első élményeim nem voltak jók. Egy uszodai baleset például mély nyomot hagyott bennem, és hosszú időre elvette a kedvemet az úszástól. Akkor úgy éreztem, talán soha többé nem akarok víz közelébe menni.
Az iskolai tesi elvette a kedvem
Később az iskolai testnevelésórák sem segítettek abban, hogy megszeressem a sportot. Sőt, inkább távolabb toltak tőle. Úgy éreztem, hogy nem vagyok elég ügyes, elég gyors vagy elég „jó” ahhoz, hogy valóban jól érezzem magam ezeken az órákon. Ha egy ügyességi játék nem ment jól, vagy nehezen tanultam meg a tánclépéseket, gyakran kaptam bántó megjegyzéseket – nemcsak én, más gyerekek is. Olvass még a témában
Nem emlékszem, hogy valódi biztatást kaptunk volna. Inkább csak az számított, ki tudja teljesíteni az elvárásokat, ki gyorsabb, ki erősebb, ki „jobb”. Egy ilyen légkörben annak, aki kicsit ügyetlenebb, visszahúzódóbb vagy csak egyszerűen lassabban tanul, nem valószínű, hogy sok jó élmény jut. Így történt ez velem is, és a mozgás fokozatosan összekapcsolódott bennem a szégyenérzettel és a kudarcélménnyel.
