A nyár ritmusa lazább, a napirend szétcsúszik, a gyerekek igényei pedig még inkább előtérbe kerülnek. Egyedülálló anyukaként én is érzem magamon ilyenkor a logisztika terhét: egyszerre kellene megpróbálnom dolgozni, vinni a háztartást, és közben a gyerek minden szükségletét kielégíteni.
A folyamatos leterheltség mellett pedig minden igyekezetem ellenére sem tudom megkerülni a bűntudatot. Voltunk ma eleget a levegőn? Nem nézett túl sok tévét? Vajon érezte rajtam a harmadik kör memóriakártyánál, hogy fejben már nem ott vagyok, hanem egy emailt fogalmazok? És megint mirelit dinóhusi lett az ebéd – tényleg nem vagyok képes egy rendes főzeléket összedobni?
Nem, ezek a napok nem azok a napok, amikor a legjobb anya tudok lenni – és sokszor inkább szólnak a túlélésről, mint arról, hogy mennyire remek dolog gyereket nevelni. Még akkor is, ha egyébként azt gondolom, hogy az.
Egy ilyen kicsit kaotikus, kicsit lelkifurdalós napon ültünk le a lányommal olvasni. Egy csillagokról szóló könyv került a kezünkbe, amikor ennek kapcsán szóba jött, nyáron láthatjuk a legtöbb hullócsillagot, a lányom felsóhajtott, hogy mennyire szeretne egyszer egyet látni. Hirtelen magamra ismertem benne: láttam a kislányt, aki lámpaoltás után titokban még kikel az ágyból, és falusi házuk ablakába kucorodik, az égboltot kémlelve, izgatottan várva, hátha lát egy csillagot, amitől kívánhat. Olvass még a témában
