Egy ilyen kicsit kaotikus, kicsit lelkifurdalós napon ültünk le a lányommal olvasni. Egy csillagokról szóló könyv került a kezünkbe, amikor ennek kapcsán szóba jött, nyáron láthatjuk a legtöbb hullócsillagot, a lányom felsóhajtott, hogy mennyire szeretne egyszer egyet látni. Hirtelen magamra ismertem benne: láttam a kislányt, aki lámpaoltás után titokban még kikel az ágyból, és falusi házuk ablakába kucorodik, az égboltot kémlelve, izgatottan várva, hátha lát egy csillagot, amitől kívánhat.
Egy pillanatra én is megint kislány lettem – ugyanaz a csillagok után sóvárgó kislány, aki most mellettem a lányom is volt, az egyetlen különbséget az jelentette, hogy én voltam a döntéshozó szerepében. Egy felnőtt felelősségével, de egy gyerek vágyaival – és úgy döntöttem, hogy a gyerekre hallgatok. „Tudod mit?” – kérdeztem. „Este kimegyünk csillagokat nézni!” A szemei elkerekedtek: „Kimegyünk sötétedés után?” – kérdezte csodálkozva, mint akinek eszébe sem jutna, hogy ilyet lehet.
Miért is ne? – gondoltam. Hiszen nyár van. Szünet. És talán nekem is szükségem van egy kis csillagnézésre. Olvass még a témában
Már bőven a fürdésidő után, amikor általában már lefeküdni készülődünk, pokrócot ragadtunk, kimentünk a parkba, és lefeküdtünk az ég alá. Egyetlen csillagot sem láttunk. Felhős volt az ég.
