Azt viszonylag fiatal felnőttként megtanultam, hogy a harag rossz tanácsadó. A dühből meghozott döntések ritkán jók. Az ember ilyenkor olyasmiket mond, amiket később megbán, feleslegesen rombol kapcsolatokat, vagy csak simán saját maga ellen fordítja az energiáit. Ezt szerintem sokan megtapasztaljuk előbb-utóbb.
Éppen ezért viszonylag korán megtanultam, hogy jobb, ha korlátok közé szorítom a haragomat. Csakhogy azt hiszem, egy idő után átestem a ló másik oldalára. Annyira igyekeztem nyugodt, higgadt, „érzelmileg érett” ember lenni, hogy lassan már akkor is megpróbáltam lebeszélni magamat a haragról, amikor teljesen jogos lett volna. Mintha a düh önmagában valami szégyellnivaló dolog lenne. Mintha az lenne a fejlődés csúcsa, hogy semmi nem érint meg igazán. És szerintem ebbe rengeteg nő belesétál.
Ha egy nő dühös, akkor hisztis
Egyrészt mert eleve azt tanítják nekünk, hogy a negatív érzelmek nem állnak jól. Egy dühös férfi határozott. Egy dühös nő hisztis, nehéz természetű, túl érzékeny, agresszív vagy „toxikus”. Olvass még a témában
Már egészen fiatalon azt tanuljuk, hogy legyünk kedvesek, alkalmazkodóak, mosolygósak, könnyen kezelhetőek. Hogy ne csináljunk jelenetet. Hogy engedjük el. Hogy legyünk nagyvonalúbbak.
Erre jön rá az internetes spiritualitás és a lebutított mindfulness-kultúra, amivel tele van a közösségi média. Az a fajta „zen”, „high vibration” és „go with the flow” tartalom, ami sokszor úgy beszél az érzelmekről, mintha a legrosszabb dolog, ami történhet velünk, az lenne, hogy megélünk valami negatívat. Mintha minden problémára az lenne a válasz, hogy lélegezz mélyeket, engedd el, válaszd a békét, ne rezegj alacsony frekvencián.
És félreértés ne essék: szerintem önmagában nincs baj azzal, ha valaki meditál, tudatosabban él vagy próbál nem az indulataiból működni. A probléma ott kezdődik, amikor ezekből az eredetileg sokkal összetettebb gondolatokból közösségi médiára optimalizált, cukormázas öncenzúra lesz. Amikor már nem az a cél, hogy egészséges kapcsolatunk legyen az érzéseinkkel, hanem hogy minél gyorsabban megszabaduljunk minden kellemetlen érzelemtől.
Így aztán könnyen találhatjuk magunkat olyan helyzetekben, ahol a haragunk teljesen jogos lenne, mi mégis rögtön megpróbáljuk elfojtani. Sőt, még bűntudatunk is lesz miatta. Mert nem tudtunk azonnal túllépni azon, hogy a rosszabb képességű, de jobban helyezkedő kolléga kapta meg az előléptetést. Mert hiába kértük meg négyszer, a pasink még mindig nem pakolta be a mosogatógépet, és most mi áztatjuk a beszáradt rántottás serpenyőt. Mert valaki magabiztosan kioktatott minket egy olyan témában, amihez nyilvánvalóan sokkal jobban értünk nála.
Ilyenkor sok nő nemcsak dühös lesz, hanem rögtön elkezdi bűntudatot is érezni amiatt, hogy dühös. „Nem kellene ennyire felhúznom magam.” „Biztos túlreagálom.” „Miért nem tudom elengedni?” És néha tényleg el kell engedni dolgokat. De szerintem nagyon nem mindegy, hogy azért engedjük el őket, mert feldolgoztuk, vagy azért, mert megtanultuk reflexből lenyelni a saját érzéseinket.
A düh persze nem kellemes érzés. Én sem szeretek haragudni. Nem tesz jót, ha valaki folyamatosan ebben él, és az sem egészséges, ha a harag megkeseríti az ember életét. De ettől még a dühnek igenis van létjogosultsága. Sőt, azt hiszem, millió olyan helyzet van a modern világunkban, ahol a düh az egyetlen helyes érzelmi reakció. Dühösnek lenni arra, ha igazságtalanul bánnak velünk. Dühösnek lenni arra, ha kihasználnak minket. Dühösnek lenni arra, amikor valaki átlépi a határainkat. Ezek nem hibák. Ezek jelzések.
Nem akarom elnyomni
Az utóbbi időben tudatosan eldöntöttem, hogy nem akarom többé automatikusan elnyomni ezeket a jelzéseket. Nem akarom rögtön spirituális idézetekkel lesimítani magamban azt, ami valójában fontos információ lehet arról, hogy mi nem működik az életemben. Mert arra jöttem rá, hogy ha a dühömet nem elcsomagolni próbálom, hanem megérteni, akkor egészen más dologgá válik. Nem romboló erő lesz, hanem energia. Motiváció. Valami, ami képes mozgásba hozni.
A dühöm az enyém. Én döntöm el, mit kezdek vele. Hagyhatom, hogy megmérgezze az életemet. Megpróbálhatom elnyomni és letagadni a létezését. Vagy megpróbálhatom megélni, feltárni a gyökerét, és felhasználni arra, hogy változtassak dolgokon. Ha így teszek, elképesztő erőforrások szabadulnak fel.
Talán nem véletlen, hogy a történelem során a női haragtól mindig ennyire féltek. Korábban máglyán égették meg az őseinket érte. Ma már ennél kifinomultabb a módszer: egyszerűen megpróbálják eladni nekünk, hogy a „fejlett” nő már nem is érez ilyesmit. Hát, engem például ez máris feldühít. És azt hiszem, ez teljesen rendben van.
