Ez még törődés – vagy már csak reflex?
Egy születésnapi köszöntés jelenthet figyelmet, szeretetet, törődést, de lehet puszta reflex is és ezt azóta tudjuk igazán, mióta az életünk szerves részét képezik a közösségi felületek.
Nálunk most inkább az utóbbiról volt szó. Ez a köszöntés nem arról szólt részemről és szerintem részéről se (bár ő legalább egyszer megkérdezte, mi van velünk), hogy újra egymás életének részei akarunk lenni. Sokkal inkább arról, hogy a megszokás még működik, és a dátumok túl mélyen beleégtek az emlékezetünkbe ahhoz, hogy pár hónap alatt elengedjük őket.
Mégis ott a dilemmám: ha nem írok, az olyan, mintha teljesen kitörölném őt az életemből, pedig igazából nem haragszom rá. Ha nem üzenek, akkor azt gondolhatja, hogy neheztelek, dacolni akarok vagy elfojtás és düh van bennem.
Ha viszont írok, akkor azzal megint úgy érzem, hogy nem cselekszem helyesen, mert milyen felületes kapcsolódás az (és mire jó egyáltalán), ami során évente 3-4 alkalommal írunk egymásnak pár sablonos, személytelen mondatot? Olvass még a témában
Gyakran eszembe jut, mennyire hasonlít ez a helyzet egy szakításhoz. Egy kapcsolat végén is sokszor történik ugyanez: először még jönnek az üzenetek a fontos napokon, aztán egyre ritkábban, végül egyszer csak elmaradnak. Főleg, ha valakinek új kapcsolata lesz – ekkor már véletlenül sem akarunk alapot adni a félreértésnek.
Talán velünk is így lesz. Talán még pár évig kitart az üzengetés, aztán egyszer majd elmarad a köszöntés. Nem haragból, nem sértettségből, hanem mert már nem lesz rá szükség.
Addig is, hogy mi fog történni a következő jeles eseménynél? Valószínűleg írni fogok. Mert ez végül is nem a mostani kapcsolatunkról szól, hanem arról a huszonegy évről, amit együtt töltöttünk. Az pedig születésnapi köszöntésektől függetlenül, örökre a miénk marad.
