Gyerekkoromban magától értetődőnek számított, mi történik akkor, amikor elveszítünk valakit. Temetés volt, sírhely, egy konkrét pont a térképen, ahová időről időre vissza lehetett térni. A gyász helye elkülönült az élettől, és bár fájdalmas volt, mégis adott valamiféle keretet. Ma ez a keret egyre gyakrabban elmosódik. A hamvasztás elterjedésével – és nem mellékesen a temetkezési költségek brutális emelkedésével – sok család dönt úgy, hogy a hamvak nem a temetőbe kerülnek, hanem hazamennek velük.
De vajon jó helyen vannak ott?
Egy barátnőm édesanyja néhány hét alatt, teljesen váratlanul hunyt el. Amikor megkérdeztem, mikor lesz a temetés, zavartan mosolygott, és csak annyit mondott: nem lesz. Hamvasztás volt, az urna már otthon van. Bár ez azért még mindig nem általános, mégsem éreztem idegennek a gondolatot. A mi kiskutyáink hamvai is itthon vannak, és bár nyilván nem lehet egy állat elvesztését az édesanyánk gyászolásával összehasonlítani, de a működési elv mégis hasonló. A sebünk még friss, és ugyan nem zárjuk ki, hogy egyszer elszórjuk a hamvakat, most megnyugtató érzés, hogy van itthon egy kis szentély, egy csendes sarok, ahol helye van az emlékezésnek.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
