A legtöbben úgy érkeznek családállításra, hogy valami nagy, megfoghatatlan dologra számítanak. Régi, akár több generációra visszanyúló traumákra, elhallgatott titkokra, sorsszerű terhekre, amelyek mintha eleve eldöntötték volna az életük alakulását…
Van, hogy ezek a feltételezések valóban megjelennek a térben, de az évek során azt tapasztaltam, hogy sokkal gyakrabban egészen hétköznapi, nagyon is jelen idejű elakadások rajzolódnak ki előttünk. Olyan minták ezek, amelyek kívülről akár teljesen normálisnak tűnhetnek, belül viszont hosszú ideje feszítik az életet. Állandó kimerültség, döntésképtelenség, visszatérő párkapcsolati nehézségek, az anyagi bizonytalanság hiánya vagy az az érzés, hogy bármit teszel, valahogy nem jutsz előrébb…
Ha visszanézek az állításokra, három dinamika szinte újra és újra felbukkan: Olvass még a témában
Amikor nem a saját helyeden állsz
Az egyik leggyakoribb elakadás, amit látni szoktam, az, amikor valaki nem a saját helyén áll a családi rendszerében. Ez ritkán látványos a külső szemlélők vagy akár a résztvevők számára, sokkal inkább csendben, fokozatosan alakul ki. Ezekben az esetekben egy gyerek – érzelmileg vagy felelősségvállalásban – a szülője fölé kerül. Ő lesz az, aki tartja az anyát vagy az apát, meghallgat, dönt, közvetít, vigyáz, intéz, néha még a testvéreket is „neveli”, miközben a saját felnőtt életében nehezen tud haladni.
Sok állításon ültem már úgy, hogy az illető először büszkén mesélt a felismert szerepről, hiszen az gondoskodásnak, szeretetnek, lojalitásnak vagy éppen kötelességnek hat. Csakhogy amikor a térben kirajzolódik a dinamika, nagyon világossá válik, hogy a rend felborult és felszínre bukkannak a fájdalmas érzések is. Egy ilyen felállás hosszú távon kimerültséget, belső feszültséget, párkapcsolati elakadást, anyagi gondokat és állandó „nem haladok sehová” érzést garantál. Az illető sokszor mindent megtesz másokért, mégis azt éli meg, hogy az ő élete egy helyben toporog.
Amikor valaki „megállítja” az egész rendszert
Sűrűn találkozom azzal a dinamikával is, amikor a családban van egy nagyon tétlen, megrekedt szereplő, aki mintha blokkolná az egész rendszert. Úgy látom, hogy ezekben a szerepekben gyakran jelennek meg olyan emberek, akik konokul ragaszkodnak a saját nézőpontjukhoz. Nem változtatnak, nem reflektálnak, nem mozdulnak, és sem haraggal, sem szeretettel, sem türelemmel nem lehet őket kimozdítani ebből az állapotból.
Sok állításra érkező ember szinte szó szerint ugyanazt meséli: „ő már mindent megpróbált”. Beszélt, vitázott, megértő volt, engedett, újrakezdett, de mégsem történt semmi. A családállításban ez a fajta elakadás nagyon erősen kirajzolódik a térben, azonban az igazi fordulat szinte soha nem ott történik, ahol elsőre várnánk – nem annál, aki „blokkol”, hanem annál, aki az állításra érkezett.
Ez sokszor nehéz felismeréssel jár, mert ösztönösen másutt keresnénk a megoldást, de a rendszer mozgása mindig akkor indul el, amikor valaki végre leveszi magáról azt, ami nem az ő felelőssége.
Láthatatlan terhek és el nem gyászolt veszteségek
Nagyon gyakran jelennek meg gyerekkori elakadások és korai, traumatikus megélések is. Örökbefogadás, eltitkolt testvérek, meg nem született gyerekek, titkolt apaságok, vagy olyan családi történetek, amelyekről „nem beszélünk”.
Sokszor azt látni, hogy a szülők részéről harag, érzelmi távolság vagy elutasítás volt jelen, mégis a felnőtt gyerekek mindent megtesznek azért, hogy védjék őket, megfeleljenek nekik, és továbbra is jó gyerekek maradjanak – még akkor is, ha ez saját maguk feladásával jár.
Ehhez a témához szorosan kapcsolódnak az el nem gyászolt veszteségek: a korai vetélések, az abortuszok, a kitagadott rokonok… Amíg ezeknek a személyeknek nincs helyük a rendszerben, addig gyakran egy későbbi családtag kezdi el hordozni a terheiket, indokolatlan szomorúság, önsorsrontás vagy állandó hiányérzet formájában. Bármennyire hihetetlen, de kifejezetten gyakori, hogy valaki hűségből vagy szeretetből nem él jobban, mint felmenői. Nem mer sikeresebb lenni, többet keresni, könnyebb életet élni, mert belül az működik, hogy „ha nekik nehéz volt, nekem sem lehet könnyű”.
A közös ezekben a mintákban az, hogy bár a gyökereik gyakran a múltba nyúlnak vissza, a változás mindig a jelenben, a (f)elismeréssel és az elfogadással kezdődik. Amikor valaki visszaáll a saját helyére, leveszi magáról azt, ami nem az övé, és abbahagyja az energia visszafelé áramoltatását, akkor nemcsak a családi rendszere mozdul meg, hanem a saját élete is elkezd végre valódi, önazonos irányt venni.
