Hosszú, csaknem féléves kihagyás után most tudtam először újra elmenni családállításra. Nem véletlenül tartott eddig: fizikailag egyszerűen nem voltam olyan állapotban, hogy részt vegyek egy ilyen alkalmon, de lelkileg sem éreztem azt, hogy biztonságos lenne számomra egy ilyen mély munka.
Sokáig vacilláltam azon is, hogy a nyitókörben elmondjam-e, most óvatosabban kell velem bánni, nem vagyok annyira terhelhető, mint néhány hónapja. Végül nem tettem. Abban bíztam, amit már sokszor megtapasztaltam: a tér tudni fogja, mikor mire van szükségem. Így is lett. Anélkül, hogy az ott lévő, számomra vadidegen emberek közül bárki tudta volna, milyen állapotban vagyok, nem kaptam egyetlen olyan szerepet sem, amely fizikailag vagy lelkileg megterhelő lett volna számomra.
Egyébként a saját témám sem volt most különösebben „hangos” vagy drámai, talán azért, mert még nem is álltam készen arra, hogy igazán mély rétegekbe menjek bele. Azzal érkeztem, hogy sok problémás helyzetben érzelmileg leválasztódom: egyszerűen lehasítom magamról a rossz érzéseket. Tudom, hogy ez nagy valószínűséggel egy vagy több gyermekkori tapasztalásból, traumából fakad, amit még meg kell dolgoznom a jövőben, de most inkább az érdekelt, hogyan jelenik meg ez a dinamika a térben. Olvass még a témában
A támogatás csendes csapdája
Korábban az állításokon alig fordult elő, hogy kevésbé aktív és fájdalommentes szerepeket kaptam. Ha volt egy „húzósabb” szerep, az jellemzően nálam landolt. Utólag visszanézve ezek nagy része transzgenerációs lenyomat volt: nők ellen irányuló elnyomó, erőszakos párkapcsolatok, gyermekvesztések, tényleg súlyos sorsok. Olyan történetek, amelyek szerencsére a saját életemben nem történtek meg, mégis erősen jelen voltak a családi rendszerben (néhányról utólag derült ki számomra is, hogy pl. a nagyszüleimmel történtek meg).
Ehhez képest most, az első állításban szinte teljesen passzív voltam, egyetlen minőséget képviseltem: a támogatást. Segíteni akartam, jót tenni, jelen lenni mások számára. Elhatározásom ellenére megtapasztalhattam, hogy hiába van ott a legjobb szándékom, így is belecsúszhatok olyan helyzetekbe, ahol mások sérülnek. Ez a felismerés olyan mélyre ment, hogy szinte „lefagyott” bennem minden – teljes passzivitásba süllyedtem.
Felmerült bennem, hogy ez akár egy gyerekkori elakadás is lehet.
Előfordulhat, hogy volt egy helyzet, amikor őszintén oda akartam tenni magamat, mégis megszégyenítettek, bántottak, és ebből alakult ki a lehasítási mechanizmusom.
Ez persze még további „nyomozást” és feldolgozást igényel részemről – hiszen a családállítás sokszor csak rámutat arra, hol, mivel van dolgunk –, de az összefüggés most nagyon tisztán látszott.
Amikor teljesen eltűnik a szerep
A nap folyamán még két állítás következett, és ezekben – ahogy a nyitókörben elmondott témám kibontakozott, láthattam, hogy – gyakorlatilag teljesen „lecsatlakoztam”. Általában pontosan érzem, mikor történik meg egy szerepből való kilépés: vagy természetes módon lezárul a folyamat, vagy a vezetőnk jelzi, hogy eddig tudtunk eljutni, és most egy másik irányból közelítünk, új szerepre számíthatunk. Most viszont végig benne voltam az állításokban, mégis totálisan passzívan. Ha megkérdezték volna, kit vagy mit képviselek, nem tudtam volna válaszolni.
Nagyon erős tapasztalat volt a lehasítottságot ilyen formában is megélni, de még érdekesebb volt az a felismerés, amely végül ebből megszületett. Előjött bennem egy furcsa, gyermeki dac: eddig mindig intenzív, fontos szerepeim voltak – most mi történt? Miért nem vagyok „valódi” szereplője ennek az egésznek, miközben pontosan tudom, hogy benne vagyok az állításban? Ahogy ott álltam ezzel az érzéssel, lassan összeállt bennem a válasz: amikor a valóságban lehasítom magam bizonyos dolgokról, akkor nem csak a fájdalmas, nehéz megélésektől védem meg magam. Ugyanilyen könnyen lemaradok a jó dolgokról is: a kapcsolódásról, az örömről, a valódi jelenlétről.
Leszámítva azokat a korábbi állításokat, amikben az elnyomás legnagyobb fájdalmát éltem meg és képtelen voltam bármit tenni az ellenem irányuló terhekkel szemben, még sosem volt ennyire passzív családállításom. Dacára annak, hogy nem volt benne dráma, hiányoztak a könnyek vagy a sorsfordító mondatok, mégis pontosan megmutatta a tér, hogy gyakran nem az a legmélyebb rétegünk, ami hangos, hanem az, ami eddig csendben maradt.
