Véleménycikk: Schuszter Borka
Valószínűleg nem voltam egyedül ezzel. Sokan érezzük úgy, hogy ha felnőttként kérdeznek tőlünk valamit, valahogy illene tudni a választ. Ha pedig nem tudjuk, legalább próbáljunk úgy tenni, mintha tudnánk.
Furcsa belegondolni, mennyire belénk épült ez.
Úgy szocializálódtunk, hogy az iskolában kész válaszokat kaptunk. Megtanultuk őket, aztán visszamondtuk. A tudás sokszor azt jelentette, hogy emlékszel arra, amit megtanítottak neked. A kérdezés pedig könnyen összekapcsolódott azzal, hogy valami hiányzik belőled. Ha nem tudtuk a választ, nem feltétlenül az volt az első gondolatunk, hogy „akkor derítsük ki”, hanem az, hogy „hogyan tehetnénk úgy, mintha tudnánk”. Olvass még a témában
Nem kellesz eléggé? – Van, hogy egy kapcsolatot már nem megmenteni, hanem elengedni kell
Most én utálom a gyerekeket, vagy tényleg elviselhetetlenek?
„Azzal kezdte, hogy ne szóljak erről az üzenetről” – Amikor a barátnő férje nyomulni kezd
„Tiszta lap” mantrák szeptemberre: ez a neked szóló megerősítés a Szűz szezonban
Mintha a nem tudás önmagában szégyen lenne
Egy olyan kultúrában nőttünk fel, amely sokszor sokkal jobban jutalmazta a félig jó választ, mint a jó kérdést. Azt tanultuk meg, hogy a kompetens ember tudja. A magabiztos embernek van válasza. Aki pedig bizonytalan, az talán nem elég felkészült.
Így aztán felnőttként elkezdtünk úgy viselkedni, mintha mindenhez értenénk. Pedig természetesen senki nem ért mindenhez.
Senki nem magabiztos minden helyzetben. Senki nem tudja pontosan, hogyan működik minden, mi a jó döntés minden élethelyzetben, vagy hogyan kell reagálni minden kérdésre. És minél idősebbek leszünk, annál nyilvánvalóbbá válhat, hogy az élet egyszerűen nem egy olyan dolgozat, amelyhez valahol hátul megtaláljuk a megoldókulcsot.
Mégis elképesztő energiát tudunk fordítani arra, hogy fenntartsuk a tudás és a magabiztosság látszatát.
Én is.
Volt, hogy inkább körülményesen megfogalmaztam valamit, csak hogy ne kelljen kimondanom: fogalmam sincs. Volt, hogy egy beszélgetésben inkább improvizáltam, ahelyett hogy egyszerűen megkérdeztem volna valakit, aki jobban ért hozzá. És olyan is előfordult, hogy azért nem tettem fel egy kérdést, mert attól tartottam, hogy butaságnak fog hangzani.
Ma már egyre gyakrabban gondolom azt: kár lenne így cselekedni
Mert a „nem tudom” valójában nem lezár egy beszélgetést, hanem megnyitja.
A „nem tudom” után jöhet az, hogy „de utánanézek”. Vagy az, hogy „elmagyaráznád?”. Vagy egyszerűen az, hogy „erről még soha nem gondolkodtam így”.
És ezek sokkal érdekesebb mondatok, mint az a magabiztosnak szánt válasz, amely mögött valójában csak a lebukástól való félelem van.
Nekem azt is meg kellett tanulnom, hogy a tudásom határai nem tesznek kisebbé. Attól, hogy valamihez nem értek, még lehetek okos. Attól, hogy valamiben bizonytalan vagyok, még lehetek kompetens. Attól pedig, hogy valaki nálam többet tud egy adott témáról, nem lesz kevesebb az, amit én tudok.
Sőt, van valami kifejezetten felszabadító abban, amikor már nem akarjuk mindenáron bebizonyítani, hogy mindenhez értünk. Mert amíg úgy érzem, hogy mindenre választ kell adnom, addig folyamatosan vizsgázom. Figyelem magam, hogyan hatok másokra, nehogy kiderüljön, hogy valamiben bizonytalan vagyok. Ez pedig elképesztő terhet tud rakni az emberre.
A „nem tudom” viszont levesz ebből a teherből
Nem kell mindig szakértőnek lennem. Nem kell minden kérdésre azonnal válaszolnom. Nem kell úgy csinálnom, mintha értenék valamihez, amihez nem értek.
Egyszerűen mondhatom azt: nem tudom.
És utána kérdezhetek. És ki tudja? Talán a beszélgetés végére okosabb is leszek, mint az, aki végig az egója védelmére pazarolta volna az energiáit.
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
