Még ma is előttem van a konyha képzeletbeli szaga, ahol anyukám a mindennapi paprikás krumplit főzte, miközben én tátott szájjal hallgattam, amint azt mondta: „Olyan okos vagy, kisfiam.” Emlékszem, hogy a szavak többször is megismétlődtek, mintha mágnesként tapadtak volna rám, és bástyaként szolgáltak, ha kétségek merültek fel bennem.
Néha azt kívánom, bár ne csak az okosságomért dicsértek volna
Évek teltek el, iskolák jöttek, mentek, de a teljesítménykényszer mindig a vállamon ült. Az elvárás, hogy minden erőfeszítésemben a legjobbnak kell lennem, mázsás teherként nehezedett rám. A középiskolában egy matematikai versenyre készülve hirtelen belém hasított, hogy nem azért szeretek csinálni valamit, mert valóban érdekel, hanem mert meg akarok felelni a rólam kialakult képnek.
Emlékszem, amikor egyszer lefeküdtem, és csak bámultam a plafont. A gondolataim körbe-körbe jártak ugyanazok körül a kérdések körül: „Mi van, ha nem is vagyok olyan okos? Mi van, ha csak az elvárások kielégítése motivál?” A teljesítménykényszer olykor megszédített, máskor pedig szorgalmas robotként vitt előrébb. A pszichológusok szerint – például Carol Dweck munkája nyomán – az ilyen típusú dicséretek a fix gondolkodásmódot erősítik bennünk, amely azt az érzést kelti, hogy az intelligenciánk állandó, és nem fejlődhetünk tovább. Olvass még a témában
A tanácstalanság és a belső bizonytalanság ellenére mostanra valahogy békét kötöttem a múlttal. Megértettem, hogy önértékelésem nem függ csakis a gyerekkori becézésektől. De néha még ma is visszacseng azoknak a szavaknak az utózöngéje, különösen akkor, amikor új kihívás előtt állok.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
