Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokkal inkább egy lassú, néha kellemetlen, néha felszabadító folyamat volt, ami a húszas éveimben még inkább menekülésnek tűnt, mint választásnak. Akkor az egyedüllét valahogy mindig átmeneti állapot volt. Valami, ami vagy megelőz egy kapcsolatot, egy barátokkal töltött estét, vagy követ egy szakítást. Soha nem egy önálló minőség.
És főleg: soha nem olyan valami, amit igazán el akartam volna viselni.
A húszas éveimben az egyedüllétnek volt egy furcsa súlya. Ha péntek este otthon maradtam, abban volt egy kis magyarázkodás a saját fejemben is. Ha nem volt programom, az nem pihenés volt, hanem hiány. Olvass még a témában
Ha nem volt mellettem valaki, akkor az automatikusan kérdéseket indított el bennem: miért nincs, mikor lesz, mit csinálok rosszul.
Valahol a harmincas éveim kezdetén kezdett mindez átrendeződni bennem, de persze nem csak úgy varázsütésre, hanem tudatos munka eredményeként.
Átértékeltem az egyedüllétet
Egyre többször maradtam otthon úgy, hogy nem volt mögötte hiányérzet, mert tudatosan döntöttem úgy, hogy jót tesz nekem, ha egyedül maradok. Ilyenkor ezt az időt nem arra szántam, hogy a telefonomat görgessem, hanem megpróbáltam valami olyat csinálni, amitől jól érzem magam: rajzoltam, főztem, zenét hallgattam, vagy spa-estet tartottam.
És lassan egyre kevésbé éreztem sürgetőnek, hogy kitöltsem a naptáramat. Elkezdtem észrevenni: vannak esték, amikor semmi különös nem történik, mégis rendben vagyok.
Ez volt az első repedés a régi mintán.
Aztán jött egy másik tapasztalat: hogy nem minden egyedüllét magány.
Ez talán evidensnek hangzik, de én sokáig nem értettem, mi a különbség a két dolog között. Ma már inkább úgy fogalmaznám:
A magány hiányból születik, az egyedüllét viszont jelenlétből.
Amikor magányos voltam, mindig valami hiányzott
Figyelem, kapcsolat, visszajelzés, érintés, beszélgetés. Amikor viszont megtanultam egyedül lenni, ezek a dolgok nem tűntek el az életemből, csak nem váltak állandó függőséggé.
Elkezdtem észrevenni, mennyi mindent szeretek csinálni mások nélkül is. Sétálni úgy, hogy nem kell beszélgetnem. Főzni úgy, hogy nem közben zajlik egy párhuzamos élet. Olvasni úgy, hogy nem szakítják meg a gondolataimat. Vagy csak ülni a lakásban, és nem azonnal elindítani valamit háttérzajnak.
Kezdtem megtanulni azt is, hogy a saját társaságom nem egy „pótlék”.
És ezzel együtt lassan csökkent az a fajta belső feszültség is, ami korábban mindig ott volt: hogy vajon elég vagyok-e így. Elég érdekes, elég szerethető, elég társaságban tölthető.
Ez a változás felszabadító, de ami talán ennél is fontosabb, az az, hogy megtanított arra, hogy a kapcsolataimat se hiányból építsem.
Nem azért vagyok valakivel, mert nem tudok egyedül lenni. Hanem azért, mert vele lenni is jó. Ez egy egészen más minőség.
És furcsa módon az egyedüllét megtanulása végül nem eltávolított másoktól, hanem közelebb vitt hozzájuk. Mert már nem kapaszkodom, nem töltök be űrt, hanem kapcsolódok.
És közben tudom, hogy akkor is rendben vagyok, amikor éppen egyedül vagyok otthon egy csendes estén.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
