Akkor azt mondtam, ha lesz rajtam kívül 100 ember, akit ez érdekel, már nagyon boldog leszek, hiszen tényleg semmi más nem volt a célom, csak hogy létrehozzak egy kis közösséget, akiknek hozzám hasonló az érdeklődési köre. Engem lepett meg a legjobban, hogy mostanra közel 20 ezren lettünk. Ez egyrészt csodálatos érzés – másrészt együtt jár valamivel, amire kezdetben nem voltam felkészülve: a gyűlölettel.
A legtöbb tartalomkészítő előbb-utóbb találkozik ezzel, de nőként sokkal intenzívebb, sokkal személyesebb, és sokkal kegyetlenebb formában érkezik.
A legrosszabb benne pedig az, hogy nemcsak rólam szól – sőt, a legritkábban szól rólam –, hanem a testemről, a hangomról, a létezésem jogosságáról. Nem azzal vitatkoznak, amit mondok – hanem hogy egyáltalán hogyan merem mondom.
A tisztán látás kedvéért: nem azzal volt soha gondom, amikor valaki hozzátett valami plusz információt ahhoz, amit mondtam, esetleg tisztázott valamit, vagy kijavított egy kisebb tévedést. Sőt, ezek a kommentek mindig lelkesítenek – azt érzem tőle, hogy egy beszélgetés alakul ki olyan témákról, amik engem is érdekelnek. Olvass még a témában
Ilyen színeket viselnek a gazdagok? Ez a 4+1 árnyalat vonzza a legjobban a pénzt és a sikert
Ezért nem szabad mindig megbocsátanod, csak mert szeretsz valakit
A kávé is beleszámít a napi vízfogyasztásodba? Íme, mit mondanak erről a szakértők
„A nőknél bűntudat és sírás, a férfiaknál düh és alkoholizmus” – Hogyan mutatkozik meg a depresszió a két nemnél
Amikor valaki csak odaböfögi, hogy „ez mégis kit érdekel?!”, már értetlenebbül állok: őt nyilván nem, de miért zavarja, hogy másokat igen? Komolyan vannak emberek, akik úgy gondolják, az és kizárólag az lehet az interneten, amit ők személy szerint érdekesnek tartanak?
De még csak nem is ezekről a kommentekről beszélek. Hanem azokról, amelyek megpróbálnak megalázni, a végletekig szexualizálnak, vagy csak dehumanizálóak. És ezekből is sok érkezik. „Only Fanset nem akarsz csinálni?” „Inkább mutasd meg a bugyidat!” „Ilyen csajokból minden utcasarkon tíz áll, de én ezt még pénzért se.” „Minek van az a karika az orrodban? Úgy nézel ki, mint egy disznó.” „Ezt meg mégis honnan tudod? Ennyire okosnak hiszed magad?” „Még egy ostoba k_rva.” „Ez meg mégis kit érdekel? Ennyire azt akarod, hogy figyeljenek rád?”
Ez csak néhány komment az elmúlt hetekből, amelyek a külsőmre, a személyiségemre irányulnak, vagy megkérdőjelezik, hogy bármit is tudhatnék bármiről, hiszen nő vagyok.
A nőket érő támadások
Az ismerőseim – más női tartalomkészítők – hasonlóról számolnak be. Mintha valakik szemében a nő jelenléte önmagában provokáció lenne. Mintha a neten is „a helyünkön kellene maradnunk”.
Az első kommentek szinte arcul csapásként értek, és a mai napig összeszorul néha a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ezek az emberek ott ülnek mellettünk a buszon, viszik haza az iskolából a gyerekeiket, vagy mögöttünk állnak a sorban a zöldségesnél. És közben ezt gondolják, ez a valóságuk.
Ezek az emberek nem ismernek engem. Nem az zavarja őket, amit mondok – az zavarja őket, hogy egyáltalán megszólalok. Azt hiszem, ez az, ami miatt nőként sokkal több gyűlölet ér minket. Mert még mindig létezik egy kimondatlan elvárás: hallgass, mosolyogj, eszedbe se jusson, hogy teret követelsz magadnak bárhol is, akár az online térben.
Azoknak a szerencsétlen, szomorú, önmagukat gyűlölő embereknek, akiknek ha azt látják, hogy mások haladnak az életben, azonnal támadniuk kell, egy önmagával rendben lévő nő, akit eleve alacsonyabb rendűnek tartanak, még nagyobb fenyegetést jelent a saját egójukra nézve. Úgyhogy megpróbálják lehúzni a saját nyomorukba.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
