Akkor azt mondtam, ha lesz rajtam kívül 100 ember, akit ez érdekel, már nagyon boldog leszek, hiszen tényleg semmi más nem volt a célom, csak hogy létrehozzak egy kis közösséget, akiknek hozzám hasonló az érdeklődési köre. Engem lepett meg a legjobban, hogy mostanra közel 20 ezren lettünk. Ez egyrészt csodálatos érzés – másrészt együtt jár valamivel, amire kezdetben nem voltam felkészülve: a gyűlölettel.
A legtöbb tartalomkészítő előbb-utóbb találkozik ezzel, de nőként sokkal intenzívebb, sokkal személyesebb, és sokkal kegyetlenebb formában érkezik.
A legrosszabb benne pedig az, hogy nemcsak rólam szól – sőt, a legritkábban szól rólam –, hanem a testemről, a hangomról, a létezésem jogosságáról. Nem azzal vitatkoznak, amit mondok – hanem hogy egyáltalán hogyan merem mondom. Olvass még a témában
A tisztán látás kedvéért: nem azzal volt soha gondom, amikor valaki hozzátett valami plusz információt ahhoz, amit mondtam, esetleg tisztázott valamit, vagy kijavított egy kisebb tévedést. Sőt, ezek a kommentek mindig lelkesítenek – azt érzem tőle, hogy egy beszélgetés alakul ki olyan témákról, amik engem is érdekelnek.
Amikor valaki csak odaböfögi, hogy „ez mégis kit érdekel?!”, már értetlenebbül állok: őt nyilván nem, de miért zavarja, hogy másokat igen? Komolyan vannak emberek, akik úgy gondolják, az és kizárólag az lehet az interneten, amit ők személy szerint érdekesnek tartanak?
De még csak nem is ezekről a kommentekről beszélek. Hanem azokról, amelyek megpróbálnak megalázni, a végletekig szexualizálnak, vagy csak dehumanizálóak. És ezekből is sok érkezik. „Only Fanset nem akarsz csinálni?” „Inkább mutasd meg a bugyidat!” „Ilyen csajokból minden utcasarkon tíz áll, de én ezt még pénzért se.” „Minek van az a karika az orrodban? Úgy nézel ki, mint egy disznó.” „Ezt meg mégis honnan tudod? Ennyire okosnak hiszed magad?” „Még egy ostoba k_rva.” „Ez meg mégis kit érdekel? Ennyire azt akarod, hogy figyeljenek rád?”
Ez csak néhány komment az elmúlt hetekből, amelyek a külsőmre, a személyiségemre irányulnak, vagy megkérdőjelezik, hogy bármit is tudhatnék bármiről, hiszen nő vagyok.
A nőket érő támadások
Az ismerőseim – más női tartalomkészítők – hasonlóról számolnak be. Mintha valakik szemében a nő jelenléte önmagában provokáció lenne. Mintha a neten is „a helyünkön kellene maradnunk”.
Az első kommentek szinte arcul csapásként értek, és a mai napig összeszorul néha a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ezek az emberek ott ülnek mellettünk a buszon, viszik haza az iskolából a gyerekeiket, vagy mögöttünk állnak a sorban a zöldségesnél. És közben ezt gondolják, ez a valóságuk.
Ezek az emberek nem ismernek engem. Nem az zavarja őket, amit mondok – az zavarja őket, hogy egyáltalán megszólalok. Azt hiszem, ez az, ami miatt nőként sokkal több gyűlölet ér minket. Mert még mindig létezik egy kimondatlan elvárás: hallgass, mosolyogj, eszedbe se jusson, hogy teret követelsz magadnak bárhol is, akár az online térben.
Azoknak a szerencsétlen, szomorú, önmagukat gyűlölő embereknek, akiknek ha azt látják, hogy mások haladnak az életben, azonnal támadniuk kell, egy önmagával rendben lévő nő, akit eleve alacsonyabb rendűnek tartanak, még nagyobb fenyegetést jelent a saját egójukra nézve. Úgyhogy megpróbálják lehúzni a saját nyomorukba.
Hogyan tudom kezelni a hasonló kommenteket?
Nem mondom, hogy soha nem volt olyan, hogy egy-egy ilyen komment rosszul esett. Képzeld csak el, hogy haladsz a napoddal, és egyszer csak valaki eléd áll, és rád üvölt, hogy egy ostoba k_va vagy. Nem hiszem, hogy a legtöbben ugyanúgy folytatnák a napjukat, mintha mi sem történt volna. De végül ez a felismerés segített, hogy helyükön kezeljem a gyűlölködő hozzászólásokat: az ő frusztrációjuk nem az én gyengeségem – hanem az ő tehetetlenségüknek a tünete.
Eszembe jutott Stephen King bohóca, Az. A karakter, aki addig tűnik félelmetesnek, amíg rettegünk tőle. Ebből táplálkozik, ettől lesz egyre hatalmasabb és ettől válik képessé, hogy egyre jobban uralja az életünket. De ha a szemébe nevetünk, ha kimondjuk, hogy nem félünk – összezsugorodik. Jelentéktelenné válik.
A kommentelők is ilyenek. A hangjuk akkor erős, ha felerősítjük. A hatalmuk akkor nő, ha odafigyelünk rájuk. Én pedig úgy döntöttem, hogy nem adok nekik hatalmat.
Ez persze nem azt jelenti, hogy soha nem viselnek meg ezek a mondatok. Vannak napok, amikor mélyebbre hatolnak a szavak, mint szeretném. De már tudom, hogy ez a düh nem rólam szól. Hanem arról, hogy nem tudnak irányítani. Nem tudnak leállítani. Nem tudnak elhallgattatni. Ezért mérgesek. Nincs eszköz a kezükben, amivel megakadályozhatnák, hogy szabadon azt csináljam, amit szeretek – hacsak én magam nem adok hatalmat a kezükbe.
A tartalomkészítés számomra örömforrás. Lehetőség, hogy megosszak valamit a világgal, ami engem is lelkesít. És ha ezt valaki nem tudja elviselni, az az ő problémája – nem az enyém.
