Csak ülök némán, és nézem a kínlódását. Nem igazán tudom mit illik, vagy mit kellene ilyenkor mondani – ezért inkább hallgatok, és hagyom, hogy kibeszélje magából a történteket.
– Nem akartunk mi egymástól semmit. Zsolt egy kolléga volt a sok közül. Átlagos külső, 3 gyerek, egyszerű feleség, hétköznapi életkörülmények, mindennapos problémák. Aztán egy értekezlet után észrevettem, hogy nagyon lehangolt, és a fene tudja mi ütött belém, de rákérdeztem az okára. Meghívott egy kávéra, és elpanaszolta a bajait: azt hogy kiégettnek érzi magát, hogy magányos, a felesége olyan számára, mint egy idegen, hogy úgy érzi nem halad egyről a kettőre, a munka untatja, a gyerekei idegesítik, és legszívesebben kiszállna az egészből. Szinte szóról-szóra ugyanazt mondta el, amit jómagam is érzek már egy jó ideje – rövid szünetet tartott, remegő kézzel nyúlt az ásványvízzel teli pohár után, ivott belőle két kortyot, majd letette.
– Attól a naptól kezdve rendszeresen találkoztunk a munkahelyen kívül is. Ne, ne gondolj semmi rosszra, nem csaltam meg Ádámot! Egyszerűen csak óriási megkönnyebbülés volt valakinek elmondani mi foglalkoztat bennünket – kesernyésen elmosolyodik.
– Persze, ezt a plátóiságot egy kívülálló nem igazán hitte el… ahogy a felesége sem, aki addig kajtatott utána féltékenységében, amíg ránk nem talált a törzshelyünkön. Hogy az mekkora patáliát csapott! Zengett az egész vendéglő! Zsolt teljesen összeomlott, amikor a felesége válni akart. Foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz az élethez, amit addig annyira nehézkesnek talált. Teljesen el volt keseredve, úgy érezte mindent elveszít, amiért addig dolgozott – újra a pohár után nyúlt, de most nem ivott belőle, hanem csak lötyögtetni kezdte benne a vizet.
– Kértem, hogy találkozzunk és beszéljük meg a történteket, hátha tudok segíteni valamiben, hátha meg tudom győzni a feleségét arról, hogy köztünk még tényleg nem történt semmi – hirtelen sírni kezdett. – De nem érkezett meg a megbeszélt időpontban. Aggódni kezdtem, és nem alaptalanul, a busz alá esett… Állítólag baleset történt, de én… De szerintem… Szerintem…
– Öngyilkos lett – fejeztem be a mondatot.
– Igen – zokogta. – És végső soron én tehetek róla… Én tehetek róla, hogy majdnem meghalt…
– Nem értem… Miért tehetnél te róla? – kérdezek vissza értetlenül.
– Mert azt mondtam neki… azt mondtam neki, hogy… hogy képtelen lennék elviselni a hiányát, mert…– nagy levegőt vett, majd folytatta. – Mert beleszerettem…
Csak ülök némán, és nézem a megkönnyebbülését. Nem igazán tudom, mit kellene mondanom – támogatnom kellene két család széthullását, vagy boldogtalanságra kellene ítélnem a barátnőmet. Hallgatok. És még hosszú-hosszú órákon át hallgatom, amit mond, és látom a tanácstalanságát, a kétségbeesését, a félelmét, de látom a szemeiben a szerelem szikrázását is.
Vajon a szerelem mindent legyőz? Remélem, igen, mert ellenkező esetben a barátnőm élete maga lesz a pokol…