Szatyormizéria – Napi 1perces

Nem kell műanyag szatyor – vallom már régóta. Sok oka van. Egyrészt hosszú évtizedekig tart, mire lebomlik, (némi környezettudatosság), másrészt éppen addig bírja a strapát, amíg az ember ellép a pénztártól (nem kis bosszúságot okozva a szélrózsa minden irányába szanaszét hulló tartalmával), harmadrészt pedig – a termékdíj-fizetési kötelezettség miatt – igen borsos áron „mérik” darabját (20-40 Ft/darab). Ezért aztán, ha vásárolni akarunk, mindig viszünk magunkkal kosarat, vagy a praktikusan zsebbe is belehajtogatható ruhatáskát. A nagy bevásárlóközpontok persze „mindent a vevőért” alapon tucatjával tukmálják a vásárlóikra a műanyagipar eme remekeit, mint ahogy ezt most is próbálja megtenni az erőltetett mosollyal dolgozó alkalmazott.
  – Köszönöm. Nem kérek. – hárítok, s már húzom is elő a zsebemből a ruhatáskát. – Pedig ingyen van, – érvel, letép hármat, és elém teszi. Félretolom. – Köszönöm. Boldogulok. – kezdem el pakolni a megvásárolt javakat.
A pénztáros csaknem ledöf a pillantásával – szinte személyes sértésnek veszi a visszautasítást. Gyors mozdulatokkal húzza át a vonalkód-leolvasó előtt a termékeket, nagy igyekezetében „véletlenül” (vagy talán szándékosan) kitépi a 3 kg-nyi burgonyát tartalmazó tasakot, amelyet én azelőtt óvatos műgonddal már bekötöztem.
  – Na! Még most se adjak? – kérdezi gúnyosan, miközben én próbálom egy oldalba terelni a szabadságtól megrészegülten ide-oda guruló krumpli szemeket.  – Köszönöm. Nem kérek. – előhúzok egy másik ruhatáskát, és abba pakolom őket. – Maga tudja. – jegyzi még meg.  – Igen. Én tudom. Mint ahogy azt is, hogy nem igazán szeretem, ha megleckéztetnek.