Platónnak létezik egy bölcs mondása, miszerint, ha az ember szeret, akkor meghal a maga számára, hogy a másikért élni tudjon. Ez valóban szép és jó, viszont létezik egy határ, ami elválasztja a szerelmet, a szeretetet, és az önfeladást. Hogy mégis hol van ez a határ?
A társfüggőségről röviden
A szerelem mindenkit arra sarkall, hogy minél több időt tudjon választottja társaságában tölteni, főleg a kapcsolat elején. De ennek ellenére az önmagával harmóniában lévő ember nem mellőzi a barátaival és a saját magával való kapcsolatot sem, nem zárul be teljesen szociálisan. Az, aki társfüggő, igen nehezen visel minden külön töltött percet, ezért különböző eszközökkel – érzelmi zsarolással, extrém esetben öngyilkossággal való fenyegetéssel- próbálja magához láncolni szíve választottját. Olvass még a témában
„Egyéjszakás kaland, fiatalabb pasi, autó-szex” – 10 szexuális bakancslista élmény, amit ne hagyj ki
„Már nemcsak a férfiak menekülnek az intimitás elől” – Egyre több az érzelmileg elérhetetlen nő
„A kolléganőm kedves volt és rájöttem, hogy a csajom toxikus” – Férfiak, mikor jöttetek rá, hogy nem boldog kapcsolatban éltek?
„Csak szűzmária vagy ribanc létezik” – Miért hiszi sok férfi, hogy a nők nem élvezik a szexet?
Attól függően, hogy párja milyen személyiségű, ekkor ő vagy menekülőre fogja, vagy pedig kihasználja az adott helyzetet, mivel a társfüggő ember folyton csak lesi a másik kívánságát, óhaját. Mindent megtesz érte, hisz’ úgy gondolja, ha maximálisan kiszolgálja a párját, akkor az örökké vele marad. Éppen ezért egy idő után – szinte észrevétlenül- saját személyisége, igénye látszólagosan megszűnik. Sajnos az esetek döntő többségében az ember nincs tisztában azzal, vajon „szeretete” átlépte-e azt a bizonyos határt, ezért nem is tesz semmit annak érdekében, hogy változzon a helyzet.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
