Sajnos manapság egyre ritkább az, hogy a nagymama és az unoka között olyan mély és szoros kötelék van, mint egykoron. Ebben sok társadalmi változás közrejátszik: későn születnek a gyermekek, az unokák, gyakran pedig a nagyszülők nyugdíj mellett is dolgozni kényszerülnek. De nem volt ez mindig így! A mai felnőttek még többségükben megtapasztalhatták, milyen igazán közel kerülni egy nagyszülőhöz, és sokan igazán különleges kapcsolatot ápoltak az anyai nagymamájukkal…
Miért pont a nagyszülők?
Sok szemszögből lehet fejtegetni, miért olyan fontos a szerepük a nagyszülőknek, és miért olyan különleges az ő kapcsolatuk az unokáikkal. Rengetegen úgy vélik, hogy a nagyszülőknek már „csak” a pozitív élmények maradnak, hiszen nekik nem kell nevelni a kicsiket, nem töltenek annyi időt velük, hogy türelmetlenné váljanak, aminek következtében az unokák is egészen másként viselkednek velük.
Könnyedebb, ám ezzel együtt akár szorosabb, bizalmasabb kapcsolat alakulhat ki a nagyszülők és az unokák között, mint szülő és gyermeke között.
Azonban a tudósok azt is fejtegették, hogy mindennek genetikai szinten is lehetnek-e kézzel fogható, bizonyítható vonatkozásai. Szerencsére már vannak elérhető eredmények, és az érdekes megállapítások mellett a szakértők rávilágítottak arra is, hogy a legtöbben az anyai nagymamájukkal ápolnak megismételhetetlen kapcsolatot.
Generációs ugrás és nagyobb hasonlóság
A genetikusok úgy nyilatkoztak, hogy megközelítőleg 25%-ban megegyezik a DNS-ünk a nagyszüleinkkel, és nagyobb arányban vannak azok, akik inkább az anyai nagymamára hasonlítanak – kívül és belül egyaránt.
Ennek az oka egyelőre nincs meg, de valamiért az anyai nagymama génjei nagyobb arányban és erőteljesebben öröklődnek, mint az apai nagymamáé. Sok szakértő úgy véli, egész pontosan ez az, ami miatt az anyai nagymamák és az unokák között olyan szoros a viszony: tudat alatt is érezzük, hogy jobban hasonlítunk rájuk, a rokonságot tekintve automatikusan jobban kötődünk hozzájuk. Akadnak olyan megállapítások is, amik úgy vélik, genetikai szinten a gének egy „generációt ugranak”, avagy a születendő kicsik nem is igazán a szüleikre, sokkal inkább a nagyszüleikre hasonlítanak.
Van, amit nem lehet megkérdőjelezni
Az említett megállapításhoz csatlakoznak a pszichológusok, akik úgy nyilatkoztak, hogy az édesanyák mindig teljesen biztosak lehetnek abban, hogy az övék a megszületett gyermek. Ez nem mindig állja meg a helyét apai ágon. Még akkor is, ha kívülről szemlélve teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ki az édesapa, valahogy evolúciós szinten él bennünk egyfajta kétely az apaságot illetően.
Az anya kiléte azonban nem lehet kérdés, így a nagymama is teljesen egyértelmű, anyai ágon a családfát is sokkal biztosabban fel lehet göngyölíteni, legalábbis ott jóval kevesebb kérdés, háttérinformáció merülhet fel. Részben tehát ez az „evolúciós kétely” az oka annak, hogy pszichikailag automatikusan közelebb állnak az anyai nagymamák az unokákhoz, és ezért alakul ki köztük nagyobb eséllyel erősebb kötődés.
Természetesen ezt bármikor felülírhatják a személyiségbeli különbségek, vagy akár a távolság, betegségek keltette akadályok, és nincs is kőbe vésve, hogy te is csak az anyai nagymamádhoz állhatsz igazán közel.
Azonban genetikai és pszichológiai szinten is megerősítést nyert, hogy a nagymamák, azon belül is az anyai nagymamák azok, akik rajongásig imádják az unokákat, ők pedig ezt természetesen viszonozzák is.
Hogy mindez mennyire a tudatalatti, és mennyire a tudat műve, az talán nem is olyan lényeges. Annál fontosabb az, hogy ez a szoros kapocs egyszeri, és valóban megismételhetetlen.
