Véleménycikk: Schuszter Borka
Azt figyeltem meg, hogy amikor van előttem egy nagy feladat, vagy egy nagy kihívás, amit sikerül megugranom, akkor az ezzel járó siker nem feltétlenül ad annyi pluszt, mint amennyi stresszt a feladat teljesítése okozott. Ez a felismerés indította el bennem a gondolatot, hogy talán teljesen rossz úton járok, amikor a boldogságot ezekben a nagy eseményekben keresem.
Miközben folyamatosan próbáltam utolérni magam, kipipálni a feladatokat és „jól működni”, valahogy teljesen leszoktam arról, hogy észrevegyem azokat a pillanatokat, amik tényleg feltöltenek. Az utóbbi időben viszont tudatosan próbálom visszatanulni ezt. Nem nagy életmódváltásokkal, csak apróbb figyelemmel.
És furcsa módon éppen ezek az apróságok kezdték el a legtöbbet adni. Olvass még a témában
Jó ételek, amiket nem kapkodva eszek
Sokáig az evés nálam inkább logisztikai kérdés volt. Bekapni valamit két meeting között, fél kézzel vacsorázni, miközben közben válaszolok egy üzenetre, vagy automatikusan nassolni valamit este, mert már annyira fáradt vagyok, hogy nem figyelek semmire.
Pedig egy jó étel elképesztően sok örömet tud adni, ha tényleg jelen vagyunk közben.
Nem kell fine diningra gondolni. Néha egy friss péksütemény és egy jó kávé reggel már örömtelibbé teszi a napot. Egy tésztaétel, amit tényleg örömmel főzök meg magamnak. Az első eper nyár elején. Az, amikor leülök enni, és nem csinálok közben még három másik dolgot.
Régen ezt fölösleges luxusnak tartottam. Most már inkább azt érzem, hogy ezek a kis érzéki örömök valahogy visszahoznak a saját életembe. És emlékeztetnek rá, hogy nem csak túlélni vagyok itt.
Az elmélyült pillanatok a lányommal
Szülőként nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy az együtt töltött idő nagy része szervezésből álljon. Indulás, öltözés, vacsora, altatás, logisztika. Miközben persze fizikailag együtt vagyunk, fejben sokszor egészen máshol járunk.
Az egyik legfontosabb dolog, amit mostanában próbálok tudatosabban keresni, azok az egészen apró, de valódi kapcsolódások a lányommal.
Amikor tényleg figyelünk egymásra.
Egy esti beszélgetés az ágya szélén ülve, egy közös nevetés valami teljesen abszurd dolgon, az, amikor séta közben egyszer csak elkezd mesélni valamit, ami neki fontos, és én nem a telefonomra nézek közben, hanem tényleg ott vagyok vele.
Ezek kívülről talán jelentéktelen pillanatoknak tűnnek, nekem mégis sokszor ezek adják a nap legmelegebb emlékeit.
Mozgás a szabad levegőn
Régen a mozgás nálam gyakran kötődött teljesítményhez. Mennyi kalóriát égettem el, elég hatékony volt-e az edzés, fejlődtem-e. Mostanában viszont egyre inkább azért vágyom rá, mert érzem, mennyire jót tesz az idegrendszeremnek.
Nagyon sokat tud segíteni abban, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, amikor kimegyünk a levegőre. Egy séta, egy lassú futás, biciklizés vagy csak az, hogy érzem a szél illatát és hogy nem egész nap négy fal között ülök.
Különösen akkor érzem ezt, amikor túl sok időt töltök képernyő előtt. Mintha a testem ilyenkor egyszerűen elkezdene visszakövetelni valami emberibbet. A napfényt, a mozgást, a friss levegőt.
És érdekes módon sokszor nem is fizikailag fáradok el tőle, hanem mentálisan könnyebbülök meg.
Azok az esték, amikor nem kell „hasznosnak” lennem
Sokáig minden szabadidőmre úgy tekintettem, mint valami kihasználatlan potenciálra. Olvasni kellene, tanulni, produktívnak lenni, fejlődni. Még a pihenésből is projektet csináltam.
Most már próbálom megengedni magamnak azokat az estéket, amikor egyszerűen csak létezem.
Sorozatot nézek. Korán lefekszem. Hallgatok egy podcastet. Nem optimalizálok, nem teljesítek, nem próbálom a maximumot kihozni minden órából.
És meglepően sokat adott az életemhez az, hogy már nem akarok minden pillanatból többet kihozni annál, mint ami.
