De vajon tényleg a világ lett veszélyesebb, vagy mi, szülők kezdtük el túlfélteni a gyerekeinket?
Saját kulccsal jöttem haza az iskolából, megmelegítettem az ebédet, megírtam a leckét, utána pedig gyalogoltam a mamához, ahol sötétedésig játszottam a szomszéd kislánnyal. Ha aznap edzésem vagy szakköröm volt, magamnak szedtem össze a holmimat, elmentem, hazajöttem, otthon kiszámoltam, majd befizettem a tagdíjat. A szüleim nem terheltek túl a házimunkával, a körülmények adottak voltak ahhoz, hogy a hétköznapi dolgokra és az önellátásra koncentráljak, de soha senki nem tudta percre pontosan, hol vagyok. Nem volt a zsebemben okostelefon, hogy ellenőrizni lehessen, merre járok, egyszerűen éltem a kis életemet, ahogy a szüleim is élték a sajátjukat.
Ehhez képest ma, amikor a tízéves lányomra nézek, teljesen más világot látok. Most fejezte be a harmadik osztályt, és az idei tanévben már egyre többször járt egyedül iskolába. Ez óriási szó volt neki, de gyorsan meg is unta: szívesebben választja a kényelmet, vagyis azt, hogy mi visszük autóval. Megteheti, mert van választási lehetősége – nekem nem volt. Olvass még a témában
A nagyszülőkhöz vagy a barátnőkhöz is elsétál egyedül, de ehhez az is kell, hogy egy nagyon biztonságos, nyugodt környéken lakjunk. Mindenesetre már most görcsölök azon, hogy ha felsős lesz, egy olyan forgalmas, zebra nélküli úton kell majd átkelnie az iskolába menet, ahol egyáltalán nem ritkák a száguldozó autók és a balesetek.
Mégis, miközben tudom, mennyire felelősségteljes gyerek, valahogy nem tudok ugyanúgy viszonyulni a külvilághoz, mint a szüleink tették. Talán ennek az is az oka, hogy én ennyi idősen – a nagy önállóságomnak hála – már vagy négyszer voltam a sebészeten, ő még egyszer sem. Míg mi azt se tudtuk, mi az a bukósisak, ő magától veszi fel, ha előkerül a bicikli, és míg mi azon versenyeztünk, ki mer átmenni a kereszteződésen, ahol nekünk kellett volna elsőbbséget adnunk, ő külön figyelmeztet, hogy látom-e: jön egy autó.
Tényleg a világ lett veszélyesebb, vagy mi, szülők kezdtük el túlfélteni a gyerekeinket?
Szerintem a valóság valahol a kettő között van. Az utcai élet talán nem lett rosszabb (legalábbis nem a mi környékünkön), de minden balesetről vagy veszélyről azonnal értesülünk, még azokról is, amelyek a világ másik felén történtek. Mindez egy folyamatos készenléti állapotban tartja a szülői idegrendszerünket.
Ugyanakkor a mi korai önállóságunk sokszor nem a tudatos kompetenciafejlesztésről szólt, hanem a szükség szülte korai felnőtté válásról, azaz a parentifikációról. Egyszerűen rá voltunk kényszerítve, hogy megoldjuk a dolgokat, amiért felnőttként sokszor komoly szorongással és elfojtott traumákkal fizetünk. Nem csoda, ha ma szülőként már nem akarjuk ugyanezt a terhet a gyerekeinkre tenni.
Én mindenesetre próbálom megtalálni az egészséges egyensúlyt, és már többet mernék engedni a lányomnak, de a történetünkben van egy csavar.
Ő az, aki egyáltalán nem akar 10 percre sem egyedül maradni
Nemrég, amikor az apukáját hordtam egy műtét után minden nap gyógytornára, a lányom lázas betegen feküdt itthon. Nagyon rosszul volt, de amikor készültünk az útra, inkább felöltözött és beült mögém a kocsiba. Hiába magyaráztam, hogy tényleg csak 3-4 perc az egész, és azonnal fordulok vissza, képtelen volt egyedül maradni a lakásban.
Természetesen nem akarom ezt az egészet erőltetni, hiszen biztosan oka van a blokknak. Állítása szerint attól fél, hogy mindkettőnkkel egyszerre történik valami, és akkor nem jön érte senki – nekem mindenesetre fogalmam sincs, honnan ered a mély szorongása. Mindig tartottuk magunkat a megbeszéltekhez, soha nem voltunk a szokásosnál tovább távol, amikor a nagyszülei vigyáztak rá, és babakorában is kifejezetten válaszkész szülők voltunk.
Úgy tűnik, a generációs különbségek és hatások egy különös körforgást alkotnak
Mi a kényszerű szabadságba és a korai felelősségbe nőttünk bele, aminek a levét sokszor felnőttként isszuk meg. Ezzel szemben a gyerekeink egy olyan világban szocializálódnak, ahol a biztonság lett a legfőbb valuta, és ahol a mindent elöntő információáramlás miatt maguk a gyerekek is sokkal tudatosabbak – és ezáltal szorongóbbak – lettek a veszélyekre. Ők már látják, hallják, hogy a világ kiszámíthatatlan, és erre a maguk módján reagálnak.
Amikor a lányomnak 10 perc egyedüllét is sok, az nem az önállóságának vagy a talpraesettségének a hiánya. Ez a félelem sokkal inkább egy nehezen megfogható ragaszkodás a biztonságos bázishoz egy alapvetően bizonytalannak tűnő világban. Ő nem a feladatoktól fél, hanem attól, hogy elvész a védőháló.
Szülőként pedig most az a legfontosabb feladatom, hogy ne sürgessem, és ne akarjam ráerőltetni a saját múltbéli mintáimat. Nem kell belőle kényszerű túlélőművészt faragnom. Meg kell várnom, amíg a saját tempójában építi fel magában azt a belső biztonságérzetet, amivel majd félelem nélkül képes lesz becsukni maga mögött a lakásajtót, tudva, hogy az otthon melege akkor sem tűnik el, ha egyedül marad benne.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
