Összeszorítom a fogamat, ezt most még kibírom, kinek van ideje ezzel foglalkozni, különben sem akarok én itt nyavalyogni – gondolatok, amiket valószínűleg sokan mondtunk már magunknak olyankor, amikor pedig bölcsebb dolog lett volna a testünk jelzéseire hallgatni.
Pedig a testünket mi magunk ismerjük és értjük a leginkább, ezért ha üzen, érdemes odafigyelni rá. Már csak azért is, mert ha a szép szóból nem értünk, jönnek majd a súlyosabb jelek. Sajnos ez olyasmi, amit én csak nagyon nehezen tanultam meg, hosszú évekbe telt, amíg levetkőztem a belém nevelt „vegyél erőt magadon, és csak haladj tovább” mentalitást, emiatt pedig sokkal többet, sokkal hosszabban gyötörtem a testemet, mint ahogyan azt kellett volna.
Az erőteljes menstruációs fájdalmakra azt hittem, normálisak
Kamaszkoromban teljesen természetesnek vettem, hogy a menstruációm első napjaiban néha az iskolába sem tudok elmenni a fájdalomtól. Olyan görcseim voltak, hogy sokszor még ülni sem tudtam rendesen, az ágyamból félig lelógva hánytam egy lavórba az egész testemet összerántó görcsöktől. A környezetemben élő nők pedig azt mondták: „Ez mindenkinek fáj”, „A menstruáció ilyen”, „Majd elmúlik, ha szülsz”. Olvass még a témában
A baj csak az, hogy a menstruációs fájdalom nem így működik. Az erős fájdalom sosem „normális”, legfeljebb gyakori. De a gyakoriság nem teszi elfogadhatóvá.
Évekkel később, amikor már munkahelyekről is hiányoztam a görcsök miatt, eljutottam oda, hogy nem érdekel többé, ki mit mond: kivizsgáltatom magam. Egy sima ultrahang – amit addig egyetlen nőgyógyász sem végzett el, hiszen fiatal vagyok, mi bajom lehet – elég volt ahhoz, hogy megtalálják a cisztát, ami a panaszaimat okozta. Megműtöttek, a felépülés sem volt hosszú – és azóta a menstruációm szinte teljesen panaszmentes.
És itt jött a felismerés: évekig éltem úgy, hogy a fájdalmat alapértelmezettnek vettem. Hogy nem kértem segítséget. Hogy nem hittem a saját testemnek, ami torkaszakadtából üvöltött, hogy valami nincs rendben. És évekig hagytam, hogy néhány elburjánzott sejt uralja az életemet.
