Rodney Alcala története aránylag jól ismert mindenki előtt, aki szívesen néz true crime sorozatokat, vagy hallgat a témába vágó podcastokat. Alcala története viszont még akkor is (jobb szó híján) a bizarrabbak közé tartozik, ha sorozatgyilkosokról beszélünk. A ’70-es évek Los Angelesében a férfi, akinek áldozatainak száma egyes becslések szerint a százat is meghaladhatja, nem is különösebben erőltette magát, hogy elrejtse szörnyű tetteit.
A fotósként dolgozó férfi ellen ugyan sorozatosan érkeztek a bejelentések a rendőrségre azoktól a nőktől, akiket elrabolt, megerőszakolt és bántalmazott, ezeknek azonban a rendőrség egyszer sem járt utána, így hosszú-hosszú ideig nem is sikerült összekötniük a férfit a gyilkosságokkal.
Már aktív évei alatt Alcala egy televíziós randiműsorban is feltűnt, sőt meg is nyerte azt. Ezt a történetet dolgozza fel Kendrick filmje is, amiben a rendező-színésznő a randiműsorban részt vevő nőt alakítja. És noha Alcala rémtettei bőséges alapanyagot kínálnának egy tunkolós, 18+-os, vizuálisan megterhelő filmhez – a sorozatgyilkos egyik jellegzetes ismertetőjegye volt például, hogy áldozatai holttestét meztelenül, és kihívó pozícióba rendezve hagyta, hogy így találjanak rájuk – Kendrick és a filmet író Ian McDonald más utat választottak. Rájöttek ugyanis, hogy ami igazán ijesztővé teszi ezt a történetet, az nem Alcala maga.
Noha tény, hogy a férfi egy gátlástalan szörnyeteg volt, aki rengeteg ember életét tette tönkre, a legriasztóbb mégsem az, hogy időről időre jut a bolygóra egy-egy ilyen rém, hanem az, hogy a világ asszisztál a rémtetteikhez.
Szavak nélkül is
A Woman of the Hour már a legelső képkockákkal megmutatja azt a szexista, a nőket csak amolyan ki-bekapcsolható díszletként kezelő világot, ami a ’70-es évek Los Angelese volt. És amit szavak nélkül, egyetlen jelenetből is azonnal ért ma is minden nő. Olvass még a témában
A Woman of the Hour legfájóbb jelenetei azok, amikben a néha kétségbeesett, néha dühösen választ követelő nőket semmibe veszi a környezetük, a saját szeretteik vagy maguk a hatóságok, és az, hogy egyetlen ilyen jelenetnél sem tudunk nyugodtan felsóhajtani: ilyesmi ma nem történhetne meg.
Anélkül, hogy elspoilerezném a film végét (bár aki ismeri Alcala történetét, valószínűleg tudja, hogy hogyan kapták el végül a férfit egyik, de még mindig nem utolsó áldozata segítségével), nehéz elmondani, mennyire erőteljes a jelenet, amiben egy földön fekvő, félig halálra vert fiatal lány szemei kinyílnak, és vele együtt kapcsolunk túlélőmódba. A teljes, tökéletes kiszolgáltatottság és igazságtalanság állapotába, amiben mindenki, aki valaha érezte már fenyegetve magát az életében, tudni fogja, hogy mit kell tennie a túlélésért. És bármennyire méltatlan és igazságtalan is, meg fogja tenni.
Azt mondják, a filmet érdemes férfiaknak és nőknek együtt megnéznie, mert egészen más érzelmeket képes kiváltani a két nem képviselőiből. És megkockáztatom: lesznek jelenetek, amiket egyes férfiaknak el kell majd magyarázni. Pusztán azért, mert a megértésükhöz olyan élethelyzetek átélése szükséges, amikben sok férfinak – szerencsére – soha nem volt része. Jó lenne, persze, ha ezek az érzések és jelenetek a nők előtt is ismeretlenek lennének. Amíg odáig eljutunk, addig marad a keserű, fortyogó düh, amit a Woman of the Hour hagy maga után. És a csekély öröm, hogy legalább valaki beszél róla.
