Beszélgettem magammal. Odaálltam a tükör elé, és megbeszéltem magammal, hogy „figyelj, Marcsi most ez van, de ne utálj már, mert az nem segít”. Elkezdtem mondogatni magamnak ott a tükörben, hogy mi az, ami szép. Szép a fejformám, a szemem, a szám, cuki a pici orrom. Jól áll a kopaszság… és egy kis idő után valóban elkezdtem élvezni, hogy kopasz vagyok. Örültem, hogy nem kell vele bíbelődni, belőni a hajam reggelente, a hajmosás sem macera és nem kell a színe miatt sem aggódnom.
A menstruációm négy kezelés után elmaradt – meglepő, hogy ilyen sokára. Örültem is neki meg nem is, mert azért a hormonháztartást rendesen fel tudja borítani ez az egész. A legtöbb hisztit erre fogom, ugyanis 25 évesen klimaxolni nem kis megrázkódtatás. Olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút, egyik pillanatról a másikra változott a hangulatom.
Persze, próbáltam visszafogni magam, de előfordult, hogy nem ment. Azért mindenki túlélte körülöttem, és nem is vesztem össze olyan sok emberrel. Vagy csak nem vettem észre 🙂 Az éjszakai hőhullámok furák voltak, leizzadtam egy pillanat alatt, aztán pedig fáztam. Az alvás se ment túl jól. Olvass még a témában
Amin aggódtam ezzel kapcsolatban, az a gyerekkérdés. Sosem voltam az a tipikus anyatigris, de mikor felmerült, hogy esélyem se lesz arra, hogy gyermekem legyen, akkor azért bekapcsolt bennem valami, hogy talán mégis szeretnék. Mert ugye mindenkinek az kell, ami nem lehet. Persze, ez a következmény nem biztos, a testem már elkezdte a helyreállítást, és valami menstruációszerű is jelentkezett azóta. Azt kell mondjam, hiányzott. Most ott tartok, mint az első menzesz után: várom, hogy beálljon a rendszer megint.
