„Miért kellett neked paróka?” – kérdeztem régi ismerősömtől, Németh Marcsitól, miután közzétett egy tüsihajas képet a Facebookon. Bevallom, előre megborzongtam a választól. „Mert mellrákos vagyok” – mesélte kertelés nélkül. Aztán még sok minden mást is elmesélt…
„… tényként kezeltem, hogy én is rákos leszek.”
– Mi volt a legelső gondolatod, amikor észrevetted, hogy valami nem stimmel?
– Az első gondolatom az volt, hogy „úristen, ez rák, ez tuti rák!” Mivel anyukám, nagynéném, anyai nagymamám is mellrákos volt, tudtam, hogy ha csomót találok a mellemben, az az álmoskönyv szerint sem jelent túl jót. Persze, ennek ellenére valahol mélyen reménykedtem, hogy talán mégsem az.
Tulajdonképpen amióta kinőttem a gyerekkorból, tényként kezeltem, hogy én is rákos leszek. Amikor észrevettem a csomómat, mégis kissé pánikba estem. Viszont kivételesen eszembe sem jutott nem elmenni orvoshoz – nem vagyok nagy orvoshoz járkálós, mindig halasztgatom.
„… a beutalómmal nem mentem semmire.”
– Milyen vizsgálatokon kellett átesned?
– A háziorvosom – ismerve a családi hátterem – azonnal a „kékgolyóba” (az Országos Onkológiai Intézet Kék Golyó utcai szakrendelőjébe – a szerk.) küldött. Mondanom sem kell, fogalmam sem volt, mi az. Szóval gyorsan elmagyarázta, és megkaptam a beutalómat mammográfiára… rengeteg felkiáltójellel. Sajnos innentől kezdve sem volt egyszerű, hiszen ott a beutalómmal nem mentem semmire. Egy kedves asszisztens hölgy megsajnált, és az ambuláns sebészetre irányított. Ha ez nem így történik, akkor körülbelül egy hónappal későbbre kaptam volna időpontot.
A sebész komolyan vett és megvizsgált, aztán további vizsgálatokra küldött, amire a következő héten került sor. Ez sürgősségi eljárásnak számít. A vizsgálat-csomagban ultrahang, mammográfia, vékony- és vastagtűs (CORE) biopszia szerepelt.
Ez utóbbi kettő ijesztőnek tűnik, de nekem egyáltalán nem fájt. A vékonytűs biopszia tulajdonképpen egy kenetvétel vagy citológia, ennek eredményét még aznap megkaptam, amivel aztán vissza kellett mennem a sebészetre.
A vastagtűs biopszia során szövetmintát vettek, erre az eredményre várni kellett.
Én azt képzeltem, hogy amikor közlik az emberrel, hogy rákos, az olyan lehet, mint a filmekben. Négyszemközt, kedvesen fogják a kezem, és finoman közlik a diagnózist.
Sajnos nem. Bár lehet, hogy csak én fogtam ki más típusú orvost.
Ezután még egy MR vizsgálatra kellett mennem. Itt szörnyen éreztem magam, mert hason kellett feküdni, és bizony borzasztó hangos és kényelmetlen.
Később volt még mellkas-has-kismedence CT és csontszcintigráfia – aminek vicces a neve, de csak annyiból áll, hogy bejuttatnak vénásan egy izotópot a szervezetbe, ami rátapad a csontokra, és így egy géppel megnézik, nincs-e bennük esetleg rákos elváltozás.
„Először és utoljára sírtam orvosok előtt.”
– Mi az az „emlőbizottság”, és milyen döntéseket kellett meghoznod előtte?
– Az emlőbizottság tulajdonképpen egy orvosokból álló csapat, akik minden oldalról megvizsgálják a leleteket, és az ehhez kapcsolódó protokoll szerinti kezeléseket javasolják. Az elsőnél még csak elküldtek MR vizsgálatra, a következőnél vázolták a kezelési tervet, ami nekem nem nagyon tetszett. Nem igazán kezeltek emberként, és nagyon rosszul éreztem magam.
Először és utoljára sírtam az orvosok előtt. Ennek a sírásnak is több oka volt. Az egyik, ahogy viselkedtek: egymással beszéltek a fejem fölött, és én nem értettem semmit, nem magyaráztak el semmit sem. A másik, hogy akkor tudatosult igazán, hogy mi vár rám, és elég ijesztőnek tűnt… főleg úgy, hogy nem magyarázták el. Ezután vették ki a hónaljamból a nyirokcsomókat. Harmadszorra és utoljára akkor mentem a bizottság elé, mikor közöltem a sebésszel hogy én nem akarom a kemoterápiát. Ekkor elmondták, hogy akkor nincs más, csak a mell teljes eltávolítása. Valamiért ez nekem akkor sokkal jobban hangzott, mint a kemoterápia. Borzasztóan féltem tőle, féltem az ismeretlentől.
Nagyon sokat vacilláltam, míg végül elmentem egy sebészhez, aki töviről-hegyire elmondott mindent. Hogy mi miért van, mire lehet számítani, minden kérdésemre válaszolt. Ezáltal megnyugodtam. Örültem, hogy találtam egy embert, akiben vakon megbízhatok.
„Mindenkit szórakoztattam a kórházban.”
– A decemberi műtét előtt több nyugtatót is visszautasítottál, mégis fülig érő vigyorral altattak el. Előtte és utána milyen érzések kavarogtak benned?
– Igen, visszautasítottam a nyugtatót. Egyfelől azért, mert a diagnózis után nem sokkal életmód-változtatás mellett döntöttem, és nem akartam semmilyen gyógyszert fölöslegesen beszedni. Másfelől és legfőképp azért, mert nem volt rá szükségem. Nyugodt voltam. A műtét miatt én nem idegeskedtem – volt már komolyabb műtétem, ez csak pár nyirokcsomót érintett, így nem éreztem okot az aggódásra. Jól aludtam éjszaka mindenféle nyugtató nélkül is.
Én az orvosoknál, illetve a kórházakban pár alkalmat leszámítva mindig mosolyogtam és szórakoztattam mindenkit. Sokkal jobban érzem magam, ha körülöttem jókedvűek az emberek, így mindenkinek sokkal kellemesebb. A műtét előtti fülig érő mosoly is egy ilyenből adódott.
Nem is vettem igazán komolyan ezt a műtétet. Úgy éreztem, hogy nem lehet semmi gond.
„Úgy fogtam fel a kemoterápiát, mint egy koktélozást.”
– A kemoterápia sokak számára rettegett szó. Elmondanád első kézből, mi történik ennek során pontosan, milyen mellékhatásokat tapasztaltál, s hogyan csillapítottad őket?
– A kemoterápia szerintem azért rettegett, mert senki nem tudja pontosan, hogy mi az. Rengeteg riogatást olvasni az interneten, meg persze ilyenkor majdnem minden ismerős elmondja a horrorsztorit, amit hallott… és tuti tud egy jó alternatív gyógymódot, ami valakivel valahol csodát tett, és az illető úgy gyógyult meg. Egy darabig én is elhittem: beszedtem mindent, diétáztam. A daganat először csökkent, aztán stagnált, majd újra növekedésnek indult. Utána jött az első kemó, és zsugorodott. Én nem ítélem el az alternatív terápiákat, de az első inkább legyen az, ami már milliószor bizonyított.
Aminek nincs mellékhatása, az nekem mindig gyanús. Ha valamit túlzásba viszünk, annak mindig van – a szervezetünk egy bizonyos módon van összerakva, és a harmóniát szerintem nem lehet kizárólag barackmaggal vagy céklalével megteremteni.
Vannak tényezők, amelyek miatt előfordulhat, hogy sajnos halasztani kell. Nekem szerencsére csak egyszer csúszott egy napot, de akkor egy sebészeti konzultáció miatt – aminek még örülhettem is, mert annyira összement a daganat, hogy muszáj volt kitalálni valamit, meg kellett jelölni.
Ha minden rendben, kiírja az orvos, hogy a gyógyszerekből mekkora adagot kell kapni. Ezt testfelületre számítják. Ha változik a súly, akkor változik a gyógyszer adagolása is.
Ezután lehetett menni a kezelőbe, ahol először egy előkészítő infúziót csöpögtettek, amíg elkészítették a tasakokat. Ebben az előkészítőben van hányingercsillapító és egy kis szteroid is az allergiás reakciók kiküszöbölésére.
Aztán jöttek szépen sorban a gyógyszerek – ez az infúzió, ami 3-4 óra alatt folyt le. Ezalatt lehet TV-t nézni, beszélgetni, olvasni, enni, inni és mosdóba is ki lehet menni, szóval egyáltalán nem kellemetlen. Mindig elmondták, hogy melyik gyógyszertől milyen hatás várható, de ez nem törvényszerű. Mondjuk, én sose úgy mentem a kezelőbe, hogy rosszul leszek, hányni fogok. Ha az ember bebeszéli magának, akkor úgy is lesz.
Úgy fogtuk fel a párommal, mint egy koktélozást. A recepción pedig nem kezelésre jöttünk, hanem „kértük a szokásost”.
Egyetlen alkalommal hánytam, az első kemó után. Szerintem azt is inkább a kezelés után jóízűen elfogyasztott gyros tálnak köszönhettem. Egyébként a koktélozós hasonlatra visszatérve: olyan érzésem is volt, mintha jól berúgtam volna. Három napig gyenge voltam, ki sem akartam mászni az ágyból; sokat aludtam. Utána szépen lassan visszatért minden a normális kerékvágásba. A negyedik napon elmentem dolgozni, vittem magammal mindenhova a kis kólámat, mert az használt a gyomromnak. Ezen felül még egyetlen mellékhatás volt, a hajam kihullása két hét után. Szerintem a nőknek legfőképp ez az ijesztő, mert ezzel nem lehet mit kezdeni. Rá kell készülni erre is lelkileg.
Én eleinte úgy gondoltam, hogy a sapi menő, abban fogom átvészelni ezt az időszakot. Aztán ez nálam folyamatosan változott, sapka talán háromszor volt a fejemen. Felírta az orvos receptre a parókát, én szépen ki is váltottam, már elkezdtem itthon hordani, hogy megszokjam. Jártam benne egy darabig dolgozni, miután le kellett nyírni a hajam, de nem barátkoztunk össze túlságosan… úgyhogy saját pénzen vettem egy másikat, ami jobban tetszett, utána azt hordtam nagyon sokáig. Majd a parókát is kezdtem megunni, elkezdtem kendőket viselni, és sokszor sokkal nőiesebbnek éreztem magam bennük, mint amikor hosszú hajam volt. Érdekes tapasztalat, hogy tényleg nem ezen múlik a nőiesség.
Jött a következő három széria kemoterápia. Itt másfajta gyógyszereket kaptam, új mellékhatásokkal. Ez egy Taxotere nevezetű tiszafaszármazék volt („a természet ereje”). Rögtön úgy kezdtük, hogy allergiás rohamot kaptam, szóval fel kellett függeszteni a kezelést. Adtak egy sóoldatos infúziót, aztán kezdtük újra. Utána már minden rendben volt, csak kicsit megijedtem. Ez a gyógyszer jobban meg is viselt: a negyedik kezelés után kifejezetten sokáig tartott, míg újra magamra találtam. Két hétig olyan voltam, mint egy gyomorrontásos influenzás. Fájt a hasam, hasmenésem volt, kiszáradtak és kisebesedtek a nyálkahártyáim, fájtak a csontjaim.
Hőemelkedésem lett, és olyan gyenge voltam, mint a harmat – bár a lepkefing érzékletesebben írja le az érzést. Aztán szépen lassan mindenre megtaláltam a megoldást az orvos, a már tapasztalt ismerősök és a saját magam kísérletezgetései által, így az utolsó két kezelés megint gond nélkül zajlott. Leszámítva, persze, hogy már nagyon kezdett elegem lenni. A negyedik kezelés után volt a mélypont, de lelkileg egyébként is hullámzó állapotban voltam. Volt, amikor azt kívántam, bár meg se születtem volna, vagy bár elütne egy busz. Aztán persze jött három olyan csodás pillanat, ami ezerszeresen kárpótolt azért a sok szarért (bocsánat) amit el kellett viselnem.
Nem tudom, milyen lehet úgy végigcsinálni, hogy az ember végig negatívan áll hozzá, mert így is voltak kemény pillanatok, rossz napok. Pedig én aztán tényleg elhittem, hogy ez jó nekem, és mondjuk azért fáj a hátam, mert dolgozik a csontvelőm, és az nekem szuper. Életemben nem kaptam annyi pozitív megerősítést másoktól, mint a kemoterápia alatt. Volt, olyan, aki mikor még nem tudta, hogy parókát hordok, megdicsért, hogy milyen jól nézek ki, és mennyire jó a hajam 🙂
A mellékhatásokat igyekeztem a természet erejével legyűrni: a hasfájás-hasmenést kamillateával, ha nem tudtam aludni, akkor levendulás fürdőt vettem vagy párologtattam, illetve sok vizet ittam. Ha nem volt más megoldás, gyógyszerhez nyúltam, mert nem vagyok önmagam ellensége. A hányingerre például rendre beszedtem, amit az orvos adott kezelés utánra.
Az utolsó kezelés után kihullott a szemöldököm és a szempillám is, de nagyon gyorsan visszanőtt. Mások talán észre sem vették, csak itthon röhögtem rajta, hogy ufónak nézek ki smink nélkül.
Végigcsinálnám-e még egyszer? Igen!
„Titokban mindig arra vágytam, hogy ne kelljen melltartót hordani…”
– Júliusban tehát kétoldali melleltávolításon estél át. Úgyis tudod, mit szeretnék kérdezni…
– Lehetőség lett volna arra, hogy csak a daganatot távolítsák el, és ezáltal csak egy negyedet veszítettem volna el a mellemből. Azt újraformázták volna, a másikat aztán hozzáigazították volna, és kész. Viszont én genetikailag érintett vagyok, a vizsgálat kimutatta a BRCA pozitivitást.
Emellett nagynénémnek is többször kiújult a daganat, szóval ezeket mérlegelve döntöttem úgy, hogy vegyék le mindkét mellem – ha így lehet csökkenteni a kockázatát annak, hogy ezen az egészen megint keresztül kelljen mennem, akkor bármit megteszek. Megkönnyebbültem, amikor az orvossal megbeszéltünk mindent. Egyedül a helyreállításon gondolkodtam kicsit többet: nem tudtam, hogy akarom-e, de mivel adott volt a lehetőség az azonnali rekonstrukció elkezdésére, ezért elfogadtam, és most nagyon örülök neki.
A hajam elvesztése nagyobb trauma volt, mint a mellemé. Talán mert utóbbiról én döntöttem, az előbbit pedig a kényszerűség szülte. Most sem izgultam igazán, csak a helyreállítás szükségességéről töprengtem az utolsó pillanatig.
A műtét hajnalán még egyszer mindent megbeszéltünk a sebésszel. Képeket mutatott, a kezembe adta az expandert, ami egy darabig a testem része lesz. Azt töltik fel a műtét után fokozatosan folyadékkal, helyet csinálva a majdani végleges implantátumnak.
Teljesen megbíztam a sebészemben. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok. A műtőbe menet azért volt egy kis félsz, de amint megláttam őt, ez elmúlt. Három és fél órát töltöttem bent, igazából aludtam egy jót. Utána volt némi komplikáció, eléggé véreztem az egyik oldalon, de végül nem kellett újra megműteni, elállt.
Mikor végre felkelhettem a szigorú fekvésből, az első kérdésem az volt: ki az a nem normális, aki önként és dalolva plasztikáztatja magát, hát ez így fáj?! Mintha kalapáccsal vertek volna meg a műtőben, plusz az oldalamból két helyes cső lógott ki, aminek a végén kis hordókban gyűlt az ilyenkor távozó folyadék. Nagyon biztató látvány lehettem. Gyorsan meg kellett tanulnom önállóan mozogni – a párom lebetegedett, úgyhogy nem akartam pluszban terhelni.
Egy szerdai napon feküdtem be a kórházba, és hétfőn jöttem is haza. Igaz, egy cső még maradt bennem, de az is kikerült az első kontroll alkalmával. Onnantól azért jobb volt, szabadabban tudtam mozogni, és a tornát is elkezdhettem. A torna nagyon fontos, csináltam is mindennap.
Az elején kemény volt, húzódott, nem ment annyira, de napról napra láttam a változást a mozgásomon, és boldog voltam, mikor már egyedül fel tudtam nyúlni a pulcsimért a polcra, vagy nyújtózkodni egyet. Az első napokban még a tüsszentés sem ment, mert nem bírtam akkora levegőt venni. Amikor először fürödtem le, alig mertem odanézni. Végül fürdés után elsírtam magam, de nem is azon, ahogy kinézek, hanem azon, hogy megint segítségre szorulok, ugyanis egyedül nem tudtam a kádba beülni sem.
Összefoglalva nem egy fáklyásmenet, de nem bántam meg egy percre sem. Minden fájdalom megérte, mert most itt ülök és kérdésekre válaszolok, beszélgetek – az expandernek köszönhetően pedig mellem is van. Akkor sem aggódtam, amikor nem volt, egész kényelmes. Én mindig is nagymellű lány voltam, szóval teljesen új érzés volt, nem is nagyon hiányzott. Titokban mindig arra vágytam, hogy ne kelljen melltartót hordani. Tessék, most megkaptam.
Persze, ezt is fel lehet fogni tragikusan, de sokkal jobb poénkodni vele, vagy csak simán azt nézni hogy milyen előnyei vannak, mint azon sírni, amin nem lehet változtatni. A sírás feszültségoldásra jó, nem problémamegoldásra.
„Szóval ez a rák pozitív oldala.”
– Adott a feltételezés, miszerint rákdiagnózis után csak drámai csend vagy éppen mesterkélt jókedv uralhatja a családi és baráti összejöveteleket. Te viszont említetted, hogy a decemberi operációt túlzás nélkül életed legjobb karácsonya követte. Akkor hogy is van ez?
– Mindig is máshogy, a többség számára furcsán szemléltem a világot. A diagnózis előtt is minden rossz, negatív történést úgy dolgoztam fel, hogy megkerestem benne a pozitívumot. Ezen a rák sem változtatott: keresgéltem, hogy mit tudok kihozni ebből, és milyen pozitív vonatkozásai vannak, lesznek, lehetnek. A családi karácsony némileg mégis mesterkélt volt, hiszen a nagymamám és a testvérem nem tudott róla, csak édesapám.
Viszont így mégis könnyebb volt nekem, mert nem sopánkodott senki. A szokásos családi veszekedések zajlottak, én díszítettem a fát, nem kezeltek másképp. És ettől hihetetlenül jól éreztem magam akkor. Épp ettől a diagnózistól lett nagyon jó – ami lehet, hogy morbid, de ezáltal sokkal jobban értékeltem minden egyes pillanatot. Közhely, de valóban átértékeltem az életet. Még a majd’ négyórás vonatozás is teljesen más fénybe került.
Szóval ez a rák pozitív oldala. Elkezdtem élvezni az életet és elkezdtem a régóta halogatott változtatásokat.
Azért az is hozzájárult a tökéletes karácsonyhoz, hogy a párom meglepetést szervezett nekem: az ünnep után pár napot Egerben töltöttünk, ahol teljesen feltöltődtem. Nem foglalkoztunk a rákkal, csak egymással és persze a várral, ami a kedvenc történelmi helyszínem.
„A szexuális életünk is tudott működni.”
– A pároddal való kapcsolatod milyen utat járt be?
– Ez izgalmas téma. Alig három hónapja voltunk együtt, mikor kitapintottam a csomót. Abban a három hónapban is voltak azért súrlódások. Szerettük egymást, az összeköltözést terveztük, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk. Aztán jött ez az egész. Én elmondtam neki, hogy mivel jár majd, és hogy nem kell ezt végigcsinálnia velem. Sőt, mondjuk inkább úgy, hogy el akartam küldeni… meg akartam védeni ettől az egésztől. Benne viszont egy pillanatra sem fogalmazódott meg, hogy elhagyjon. Sokszor átbeszéltünk minden eshetőséget, és nem tágított.
Az az időszak, ami normális esetben a felhőtlen boldogság, nekünk egészen másról szólt. Mi kezelésekre jártunk, háromhetes ciklusban éltünk.
Velem volt, fogta a kezem, titkárt játszott, telefonált, teát főzött, sírhattam a vállán, én pedig próbáltam viszonozni, amennyire tudtam.
Viszont alaposan megismertük egymást, és olyan harmónia, bizalom alakult ki közöttünk, amiről korábban álmodni sem mertem. Persze, aggodalmaskodtam párszor, amikor olyan hangulatban voltam, hogy nem elég neki, amit én nyújtani tudok. Huszonévesek vagyunk, ő egy fiatal, egészséges, jóképű srác, én pedig kopasz és gyenge, ráadásul néha elég nyominak is éreztem magam. Szóval volt pár nagy beszélgetésünk, meg sok kicsi is, de mindig pont került mindennek a végére, nem volt ki nem mondott probléma. Ennek szerintem mindig mindenkinél így kéne lennie. Rengeteg türelemre, kitartásra, elfogadásra és sok kompromisszumra volt szükség, főleg az ő részéről.
Kimondva-kimondatlanul sokaknak eszébe jut, hogy vajon a szexuális életünk hogyan tudott így működni. Működött, nem is kicsit! Odavoltunk és -vagyunk egymásért, így ilyen téren is nagyon kiegyensúlyozottak voltunk. Le kellett küzdenem a gátlásaimat, el kellett fogadnom magam, anélkül nem működne a kapcsolatunk. Mivel sem ő, sem én nem adtuk fel, ez a dolog minket csak még jobban összekovácsolt, és most jöhetnek az unalmas hétköznapok – amelyek egyébként cseppet sem unalmasak egy nemrégiben befogadott 10 hónapos kutyával.
„25 évesen klimaxolni nem kis megrázkódtatás…”
– … és a saját testeddel való kapcsolatoddal mi a helyzet?
– Az önbizalommal mindig is hadilábon álltam. Számomra mindig fontos volt, mit gondolnak rólam mások, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kívülállók véleményét. Emiatt érintett nagyon rosszul ez a kopaszság dolog – meg minden, amit külső szemlélő észrevehet. Aztán ahogy telt az idő, egyre inkább magammal foglalkoztam: azzal, hogy én hogyan érzem jól magam, és nem próbáltam megfelelni mások vélt vagy valós elvárásainak.
Kemény menet volt, de amikor nem éreztem jól magam, akkor egyszerűen muszáj volt valamit csinálni, amitől jobb. Ellentmondásos, de így ki kellett lépnem a komfortzónámból, és el is kellett fogadnom azt, ahogy kinézek. Az elején utáltam magam, aztán egy régi, jól bevált módszerhez folyamodtam.
Beszélgettem magammal. Odaálltam a tükör elé, és megbeszéltem magammal, hogy „figyelj, Marcsi most ez van, de ne utálj már, mert az nem segít”. Elkezdtem mondogatni magamnak ott a tükörben, hogy mi az, ami szép. Szép a fejformám, a szemem, a szám, cuki a pici orrom. Jól áll a kopaszság… és egy kis idő után valóban elkezdtem élvezni, hogy kopasz vagyok. Örültem, hogy nem kell vele bíbelődni, belőni a hajam reggelente, a hajmosás sem macera és nem kell a színe miatt sem aggódnom.
A menstruációm négy kezelés után elmaradt – meglepő, hogy ilyen sokára. Örültem is neki meg nem is, mert azért a hormonháztartást rendesen fel tudja borítani ez az egész. A legtöbb hisztit erre fogom, ugyanis 25 évesen klimaxolni nem kis megrázkódtatás. Olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút, egyik pillanatról a másikra változott a hangulatom.
Persze, próbáltam visszafogni magam, de előfordult, hogy nem ment. Azért mindenki túlélte körülöttem, és nem is vesztem össze olyan sok emberrel. Vagy csak nem vettem észre 🙂 Az éjszakai hőhullámok furák voltak, leizzadtam egy pillanat alatt, aztán pedig fáztam. Az alvás se ment túl jól.
Amin aggódtam ezzel kapcsolatban, az a gyerekkérdés. Sosem voltam az a tipikus anyatigris, de mikor felmerült, hogy esélyem se lesz arra, hogy gyermekem legyen, akkor azért bekapcsolt bennem valami, hogy talán mégis szeretnék. Mert ugye mindenkinek az kell, ami nem lehet. Persze, ez a következmény nem biztos, a testem már elkezdte a helyreállítást, és valami menstruációszerű is jelentkezett azóta. Azt kell mondjam, hiányzott. Most ott tartok, mint az első menzesz után: várom, hogy beálljon a rendszer megint.
Sok a nehézség, sok a feladat. Nem unatkozom, de talán nem véletlenül van ez így. Hiszek abban, hogy volt oka annak, hogy rákos lettem – azon felül, hogy ez belém volt kódolva. Próbálom a betegséget nem egy oldalról szemlélni, hiszen a természetben is minden mindennel összefügg. Nem gondolom, hogy pont az ember lenne a kivétel. Van még mit tanulnom, de nagyon sok türelemre is szert tettem. Úgy érzem jó irányba tartok. A legfontosabbat megtanultam: akárhogy is nézek ki, a tükörben mindig én vagyok.
„Jobban figyelek arra, mit eszem.”
– Életmódot váltottál a betegség miatt. Milyen irányelveket követsz, és mi alapján választottad ki őket?
Onnantól kezdve azt ettem, amit kívántam, és jól éreztem magam tőle. Nem görcsöltem, hogy „úristen, ezt nem szabad!” Amióta vége van a kemoterápiának, azóta jobban figyelek arra, mit eszem, de nem tértem vissza 100%-ban a paleolit étrendhez. Sokat főzök, ami korábban nem volt jellemző, s egyre jobban belejövök.
Amiben nem ismerek kompromisszumot, az a kozmetikumok, a mosó- és a tisztítószerek kérdése. Itt csakis természetes dolgokat használok – az már csak a ráadás, hogy hazai termékeket.
A mozgás ugyan fontos lenne, szeretem is csinálni, csak nálam ez nem olyan egyszerű. Műtötték a bokám, a térdem, emiatt a gerincem sem az igazi… Szóval alapjáraton is rosszul vagyok összerakva, úgyhogy egyelőre csak sétálok a kutyával, az is valami.
„Nem szerettem volna, ha már halottként kezelnek.”
– A legelején még a párod beavatásán is agyaltál, időközben pedig elhatároztad: blog formájában mindenkinek elmeséled a történeted. Mi sarkallt erre a döntésre?
– Én is szerettem volna informálódni, amikor kiderült, mi lakik bennem, de nem nagyon találtam korban hozzám illő és hasonló problémát taglaló blogot. Láttam azt is, hogy egyre több fiatallal találkozom az onkológián, ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom leírni, amin én keresztülmentem és -megyek, hogy őket már ne érje olyan váratlanul minden – ezáltal segítsek egy kicsit.
Fiatalként is nagyon nehéz megélni ezt az egészet, mert az elején még az orvosok is hitetlenkednek, nem vesznek komolyan. Szerencsére én ezt a saját bőrömön nem tapasztaltam, de hallottam már ilyen történetet. Én csak mindig megrökönyödést váltottam ki. Akárhová mentem, mindenkinek volt egy megjegyzése hozzám a korom miatt. Például: „mit keresel te itt, ennyi idősen nem itt kéne lenned!”, vagy „jajj, te szegény kislány/nagylány”.
Na, ezekre aztán se idősnek, se fiatalnak nincs szüksége, Ez volt a másik indok, ami miatt szerettem volna blogot írni. Nem szerettem volna, ha már halottként kezelnek. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy azért, mert valaki rákos, nagyon is tartalmas életet lehet élni a kezelések és vizsgálatok ellenére.
Jártam dolgozni, rengetegszer jártunk moziban, voltunk cirkuszban, planetáriumban, lehettem sminkmodell, agyonvásároltam magam az IKEA-ban, az ország másik felén élő családomat is meglátogattam, voltunk a párom családjánál is, felmentem az esztergomi bazilika kupolájára úgy, hogy borzasztó tériszonyom van… szóval az élet nem állt meg. És ami a legfontosabb: túl lehet élni!
A kívülállók nagyon furán kezelik a rákosokat, pedig ők is ugyanolyan emberek. Kicsit túlmisztifikált ez az egész. Leginkább félnek és elzárkóznak tőlük, mert nem tudnak semmit arról, ami történik velük. Csak innen-onnan olvastak vagy hallottak róla, s valószínűleg semmi jót. A legtöbben már temetnek, ahogy megtudják, mi a helyzet. A beavatottak, akik mindenről tudnak, ők sem mindig vannak a helyzet magaslatán: nem tudják, hogyan segítsenek, így udvariasságból bedobják, hogy szólj, ha kell valami.
A legjobb barátnőim messze vannak, vagy látástól vakulásig dolgoznak. Így nem is volt elvárható, hogy ott legyenek velem. Egy kolléganőmre és egyben barátnőmre igazán számíthattam, de őt nem akartam zargatni, mert van két gyereke és melléjük rengeteg munkája – viszont azonnal szervezkedni kezdett, amikor el kellett engem hozni a kórházból. Aki meg ráért, annak eszébe nem jutott, hogy felajánlja, hogy elkísér mondjuk egy vizsgálatra Gyorsan kiderült, ki milyen ember. Ebből most úgy tűnhet, mintha semmi sem lenne elég jó. Valószínűleg nekem kellett volna mondanom, hogy mire van szükségem, de fárasztó állandóan kérni, és az elején nem is ment. Ahhoz is egyfajta nyitottság kell, amivel akkor még nem rendelkeztem, szóval ez így a 22-es csapdája volt.
Én mindenkitől annyit kértem, hogy ne sajnáljanak, ne legyen síri hangulat. Ha nem akarnak beszélgetni, akkor nem beszélgetünk. Ha kérdezni akarnak, akkor meg bármikor bármit, de ilyen áludvariaskodás nem kell, nincs rá igényem.
Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy bámulnak az emberek. Nagyon idegesítő és rosszul esik, mert nincs rajtam semmi különös, amiért bámulni kell.
„Mindenem megvan, rengeteget fejlődtem.”
– Most hogy érzed magad?
– Az most elég snassz, ha azt írom, jól érezem magam? 🙂 Mindenem megvan, csodálatos családom, társam, kutyám, barátaim, kollégáim. Jó helyen lakom, dolgozom, élek. Sokat tanultam magamról, a környezetemről, rengeteget fejlődtem – és ez tetszik. Még van hátra kezelés. Jelenleg arra várok, hogy kiderüljön, mire van még szükség, illetve műtét is lesz még, de ezek miatt nem aggódom. Ha eddig kibírtam, ezután is ki fogom 🙂
Ha szeretnéd nyomon követni Marcsi mindennapjait, a vidamrakos.blog.hu oldalon olvashatod az írásait.